Sebestyén Ilona (szerk.): Leltárhiány. In memoriam Domokos Mátyás - In memoriam (Budapest, 2009)
Hajnali józanság - Adósságlevél - Írósors - A porlepte énekes - Szembesülés - Nem-múló múlt - Illyés Gyula József Attiláról - Az olvasó fényűzése - A magyar esszé antológiája (1997- 2006)
téneti vizsgálódásokra sarkallt. (Gondolatkísérletem Egy tabu föltárulkozása címmel olvasható a Holmi 2005. áprilisi számában.) Az eredetileg publikált naplófolyam tallózójaként a nekilendülések és megtorpanások láttán pontosan érzékelhettem a memóriáját folyamatosan ellenőrző, objektív szubjektivitásra törekvő író meditációi mögött az örökös őrlődést, a nehezen feldolgozható emlékek nyomasztó lelki terhét. Igaz, a hiátusok képzetét a szellős válogatás is előidézhette - hiszen tudvalévőén nem az egész kéziratos hagyatékot tették közzé az író jogutódjai -, a ritka megszólalásokat érzékeltető kontextus azonban sok mindent elárult a számadás kényszerét és kivitelezhetetlenségét egyszerre érzékelő Illyés dilemmáiról - s arról is: miért nem születhetett meg évtizedeken át tervezett emlékezéskötete tragikus sorsú költőtársáról. Noha az író a hatvanas évek elején a párizsi Seghers Kiadóval meg is állapodott egy általa írt József Attila-kötet megjelentetéséről, minden igyekezete ellenére csak emlékképvariánsok, valamint a hiteles memoár lehetetlenségét bizonygató gondolattöredékek kerültek ki a keze alól. (Lásd írásunk mottóját.) Nyilván túl közel állt a modelljéhez; túlságosan sok személyes indulatot és utólag is nehezen tisztázható érzést kellett volna azonosítania magában ahhoz, hogy olyan érzékletes és hiteles képet alkosson róla, mint amilyen mindkettejük költőideáljáról: Petőfi Sándorról - még József Attila életében - sikerült. Ha föltárná valaki a torzóban maradt könyvek háttértörténeteit, Illyés megíratlan József Attila-memoárját nyilván a fatális körülmények miatt abortált írásvázlatok közé sorolná. Persze, ahogy a biológiában, úgy alkotás-lélektani szempontból is többféle oka lehet a várva várt, sőt mesterségesen is életre segítendő magzat elvesztésének. A ritka illyési kudarcot személyiség-lélektani és irodalomszociológiai okok egyszerre motiválhatták. Föltehetőleg nemcsak a bénító környezeti (kollektív lélektani) hatások, hanem legalább annyira a két költő alkati összeférhetetlensége, a kiszámíthatatlanul lobogó „tűz-” és a megfontolt, lassú „vízember” közti óhatatlan pszichés „nyelvzavar” megnyilvánulásai miatt halt el csírájában Illyés lélektani dokumentumregénye költőtársáról. Mert az ő tollá-345