Sinka Isván - Ágh István et al.: És elfelejtették… Válogatott versek - Költők a költőről (Budapest, 2014)
Esszék
add a szeretődet. // Száz forintot adtam egy szép lójér’, / százötvenet rajta a szörszámér’, / háromszázat egy szép barna lányér’, / kit nem adnék széles e világér’.” Sinka verse ezekhez a dallamra írt pénzügyi elszámolásokhoz hasonlít, de remek vers is egyben, éppen nagyszerű szerkezeti ökonómiája és pontos befejezése miatt. A szerkezet a viszszaszámlálásé: ahogy elfogy az a kevés pengő (gondoljuk meg: a félévi harminc miféle csillagtávolban van a József Attila áhította kétszáztól, sőt, havi kétszáztól?), úgy kerülünk vissza a kiinduló helyzetbe, a kiszolgáltatott emberhez, aki tehetetlenségében szolgának szegődik ismét, mégpedig névtelen szolgának, „hogyishívjáknak”, nyomorult és nyomtalan munkásnak - tehát nem az egyszeri győzedelmes mesebeli szegényember, hanem a mindenkor „hé, te!”; se Kiss, se Tóth Bálint, csak egy már-már névtelen akármilyen István. A szintén a névtelenségbe belekeseredett, a pistaság ellen fellázadt József Attila ravasz egyszerűségére emlékeztet ez a vers, a Szélkiáltó madár egy helyben topogó ismétléseire: Nem volt nekem, uram, soha fizetségem, Nem is volt, nincsen is semmi fizetségem. Ha szóltak, dolgoztam piros napestéig, Piros napkelettől dolgoztam, dolgoztam, Mondta öregapám, nem lesz fizetségem. A versdallam azonban mégis egy másik József Attila-verspárhuzamot hordoz: mintha A hetedik keservesen elszánt, büszke hajdútánc-ritmusára járna a vers lába; mintha már maga a számbavétel, a tudatos felsorolás is valami kiutat követelne ebből a helyzetből. Sinka egész életében küszködött a nincstelenséggel, de később, ha a jó bért nem is, de a babért megkapta; az a végső jóvátétel, hogy ő nemcsak egy névtelen fekete bojtár, de teljes név is: Sinka István, a költő. Pusztai költözők. - Ezt a verset mintha ismernénk. Aki nem tapasztalatból, az, ha mástól nem, József Attilától, ahol az „el125