Szörényi László: A' bohóság lánczsora. Tárcák és tanulmányok - Magyar esszék (Budapest, 2016)
Tanulmányok a latin, magyar, olasz és perzsa irodalomról
hazában elvesztették; Kölcsey bravúrosan egyensúlyoz a modernebb és az archaikusabb, a szűkebb és a tágabb jelentés között. Hasonló módon jár el Kölcsey akkor is, amikor el akarja kerülni, hogy valamelyik magyar történelmi szereplőt, uralkodót, fejedelmet vagy politikust lehessen társítani a testvérharcban magukat is rongáló, bűneik miatt pusztuló magyar nemzedékek sorában. Ehhez a legjobb forráshoz nyúl: a zsoltárokhoz. Ezeken belül szinte külön alcsoportot képeznek a barlangi zsoltárok, ahol a felirat szerint a Saul elől bujdosó menekülő Dávid barlangokban húzza meg magát. A történeti hátteret Sámuel első könyvében találjuk meg, mégpedig a 13. és 22. fejezetben, továbbá a Krónikák első könyvében (11-15, 24,4). A Kölcsey által leírt helyzetre talán legjobban a bibliai előzmények közül az 1 Sám 24. fejezete emlékeztet, ahol az üldözöttet karddal, azaz fegyverekkel akarja Saul kizavarni a barlangjából, de közben rájön a szükség, leguggol és könnyít magán, mire a menekülő Dávid előjön, de megsajnálja - noha még nem olvashatta József Attilát, de tisztelte a szükségét végző vadállatot, még akkor is, ha az a legrondább vadállat, azaz király (gondolhatta volna jakobinusként) -, és kardjával csak egy szeletet vágott le a guggoló király kaftánjából. Ami pedig a Dávid bujdosására vonatkozó zsoltárhelyeket illeti, legszebb talán az 57. zsoltár, amelynek már alcíméből kiderül, hogy ebben Dávid a szabadulásért könyörög: „Az éneklőmesternek az altashétre; Dávid miktámja; mikor Saul elől a barlangba menekült. / Könyörülj rajtam, oh Isten könyörülj rajtam, mert benned bízik az én lelkem; és szárnyaid árnyékába menekülök, amíg elvonulnak a veszedelmek. A magasságos Istenhez kiáltok; Istenhez, aki jót végez felőlem. Elküld a mennyből és megtart engem: meggyalázza az engem elnyelőt. Szela. Elküldi Isten az ő kegyelmét és hűségét. Az én lelkem oroszlánok között van, tűzokádók között fekszem; emberek között, akiknek foguk dárda és nyilak, nyelvűk pedig éles szablya.” A másik fontos párhuzam pedig a Hymnushoz a 142. zsoltár: „Dávid tanítása; imádság a barlangban létekor. / Fenszóval hívom az Urat, fenszóval könyörgök az Úrhoz. Kiöntöm előtte panaszomat, kitárom előtte nyomorúságomat, Mi152