Szörényi László: A mindenkit eltöltő balgaság dicsérete. Tárcák és tanulmányok - Magyar esszék (Budapest, 2019)
Sokszorosító
néhány verse a magyar költészet mindenkori kincstárának tartós darabja, Arany és Vörösmarty verseivel egyenrangú. Lássuk az ő listáját: A madár, fiaihoz', A gólyához', Pusztuló erdő', A sebzett szarvas', Új Simeon', Terepélyes [sic!] nagy fa Levél egy kibujdosott barátomhoz', Forr a világ. Ő ugyanis úgy érezte, hogy ezeknél méltóbban és igazabbul senki sem reprezentálta azt a kétségbeesést, amely elfogta a magyarságot a szabadságharc bukása után, az önkényuralom alatt. Alexa Károly egy tanulmányában, amelyet Tompa A pipishez címzett verséről írt, kiemeli, hogy Tompának egészen különös ritmikai megoldásai vannak, különösen kimutatható ez azon a versen, amelyet a címben jelzett sajátos madár, a pipiske hangjának dallamához igazított. Ennek egyik eszköze a mondatok hirtelen meglódulásának lelassítása. Ha becsüljük ezt, és hallani akarjuk a magános, rejtőző, szerény egyént és nem pedig a népe sorsán kesergő dalnokot, akkor idézhetjük egy olyan versét, amely bibliai ihletésű, de teljességgel modern. Ennek címe: Én! Egy bús asszonyról szól, akinek előbb férje hal meg, ő maga megvakul, azután alig cseperedett árva leánya tartja el és gondozza, ám azután a kislány is meghal. Férje halála után is felsóhajtott, hogy ki fogja őket majd táplálni, és egy meg nem nevezett alany válaszolt, így: „Én!” Ezt a kérdést újra feltette haldokló gyermeke betegágya mellett is, és a biztató hang ekkor is fölzengett, majd csodálatosképpen, ki tudja, hogyan, tovább élt. „Én istenem fel-felsóhajtgat / Az éjnek idején, // S mindig szelid, közel súgást hall: / Ki táplál engem...? Én!” Nem hiszem, hogy csak a sareptai özvegy bibliai története jutna eszünkbe, itt nemcsak a prédikátor beszél, hanem az ember, aki közel érzi magához a halált, de mégis bízik, tud és mégis hisz. Nem olyan lélegzetelállító, mint József Attila rokon szellemű verse, amelynek még címe sincs, de a félelem és remény legerősebb kontrasztját teremti meg a lehető legminimálisabb eszközökkel. Szerintem az a gesztus, hogy József Attila nem adott neki címet, hanem csak a szöveget gondozó utókor emelte ki a három kezdőszót az 30