Szörényi László: Titkos örök kötél - Magyar esszék (2020, Budapest)
Előszó. Zamahsáritól Hajnóczyig. A Litera beszélgetése
imperator összes művei lobogtak: meggyűlt a lángész! - itt meg ez volt a mondás. Sokan kisebb-nagyobb darabokat hasogattak a szoborból, a nyilas-kommunista házmester fia, a Tóth Gyuri is szerzett egy tetemes részt belőle. Végül a séta úgy ért véget, hogy a Köztársaság térről már hallatszottak a lövések, nem mentünk tovább. November 4-én meghallottuk a rádióban Nagy Imre beszédét, levonultunk a légópincébe, de apám nem tartott velünk, egyszer már végigcsináltam, még egyszer nem fogom, mondta. L.: Az, hogy elmenjetek az országból, szóba jött? Sz. L.: Erről nem volt szó. Az előző kérdésre még nem válaszoltam teljesen, a felnőttek inkább pesszimisták voltak, nem hitték, hogy jó végkifejlete lehet az egésznek. Nagybátyám talán reménykedett valamennyire, amikor Mindszentyt kiengedték. Apámat mindenesetre nem lepte meg, ami történt. Utolsó négy napban, amikor béke volt, összegyűjtöttem azokat a röpcédulákat és plakátokat, melyeket az utcán leltem; november 4-e után a Szabó Ervin Könyvtár felhívást intézett a város lakosaihoz: mindenki vigyen be mindenféle dokumentációt, a könyvtár archiválni szeretné őket, persze mindenkit letartóztattak, aki jóhiszeműen eleget tett a kérésnek. Mi nem mentünk lépre, hanem elégettük a papírokat. L És a gimnáziumra hogyan emlékszel, miként hatalmasodott el rajtad az irodalomszenvedély? Sz. L.: Az általános iskolában kezdődött, ott már A falu jegyzőjéről írtam, aztán jött Ady meg József Attila. A gimnáziumból ki is akartak rúgni, mert József Attilától a Szabados dalt elszavaltam valamilyen ünnepségen. A magyartanárom azzal vádolt meg, hogy ezt én írtam, alig tudtam bebizonyítani, maga József Attila vetette papírra: „Hol titkolni kell a harcot, / burzsujbőrbe kösd be Marxot, / ha nem Marxot, 12