Tarján Tamás (szerk.): Kopaszok és hajasok világharca. In memoriam Nagy Lajos - In memoriam (Budapest, 2001)
Emberek, állatok
ténferegtünk fel közös szobánkba aludni. De mikor kilenc óra felé, nehéz álmunkból magunkhoz tértünk, még egyre hallottuk a nagy gesztenyefa alól - most már csonkig égett gyertyák mellett - József Attila egyre rikácsolóbb, egyre metszőbb, egyre kíméletlenebb hangját, meg Mécs László már-már hörgő, már-már az asztal alól mondogatott válaszait. Nagy Lajos felé fordultam az ágyban: „Hallod a két szerencsétlent? Két dogmatikus veri agyarát egymásba tegnap este óta.” Nagy Lajos így szólt: „Az egyik részeg, a másik őrült, de persze, célszerű örült. Sohasem fogja megölelni a tüzes kályhát.” Nagy Lajossal csupán még egy éjszakát töltöttem a szálló szobájában. Mikor nagy nehezen elaludtam, arra ébredtem, hogy ég az ágy mellett lévő lámpa. Odanyúltam, eloltottam. Elszenderedtem. De az ördögbe! A lámpa megint égett. Újra eloltottam. De csakhamar megint képtelen voltam szenderegni, a lámpa égett. Most már rákiáltottam a békésen szuszogó Nagy Lajosra: „Az istenfádat, mért gyújtod meg a lámpát folyton?” Nagy Lajos ijedten nézett rám, mint egy fölriasztott gyerek. „Csak égő lámpánál tudok aludni” - mondta mentegetőzve. - „Én pedig csak sötétben tudok aludni, értsd meg. És nem tűrhetem, hogy nappal gyámoltalanok ügyeiben lóssak-fussak, éjszaka pedig bámuljam a mennyezetet, mert te csak égő lámpánál tudsz aludni.” Nagy Lajos megértette panaszomat és iparkodott megmagyarázni különös okát. Az ok ugyanaz volt, ami arra kényszerítette, hogy alkonyattól virradatig négy-öt kávéházat járjon sorba, egyenként vásárolva a cigarettákat, csészéről csészére kortyolva a feketekávét, előbb az esti, később a hajnali lapokat böngészve, végül holtra fáradva ballagjon haza. Az álom úgy tagiózta le, mint bikát a mészáros. Mindezt örökös halálfélelme okozta. Tizenkét esztendeig járt pszichoanalitikus orvoshoz, egyiktől a másikig, egyik rendszertől a másikig 143