Tarján Tamás (szerk.): Kopaszok és hajasok világharca. In memoriam Nagy Lajos - In memoriam (Budapest, 2001)
A lázadó ember
Sokat vitatkozott Attilával, és e viták nemegyszer épp a költészet körül zajlottak le. Nagy Lajos általában nem volt valami jó véleménnyel a versírókról. Számára sokáig csak Petőfi volt a költő, no meg Arany és Ady néhány versét tartotta valódi költői remeknek. Lenézte azt a versfaragást, amely mögött nem állt igazi költői magatartás, nem annyira a harcosnak és prófétának, mint a világot értelmező, azon elcsodálkozó, kora társadalma és a lét szenvedéseivel viaskodó emberi viselkedés. Petőfi verseiből is A puszta télen és A csárda romjai című költeményeket értékelte legnagyobbaknak. Megvetette a l’art pour Part költészetet és ajkbiggyesztve nyilatkozott a formájában tökéletes, de az élettől elvonatkoztatott „műremekről”. Főleg a rímfaragókkal volt megakadva. „Ide figyelj, Attila, milyen az átlag költői gyakorlat - szól. - A költő nagyon szereti az almát és ez érzésének egy versben akar kifejezést adni. De nem talál megfelelő rímet. Habozás nélkül írja tehát le: Legjobb gyümölcs a retek, Melyet nagyon szeretek. ” A hazugság, a valóság meghamisítása Nagy Lajos szemében a legnagyobb bűn volt. Ezért először gyanakodva figyelte Attilát mint költőt, de csakhamar felismerte, hogy egy magához hasonló valóságfanatikussal van dolga, és szívébe fogadta. Ám elsősorban mint filozofáló embert és hozzá ragaszkodó, fiatal barátot. Sok évvel később nemegyszer mondotta szomorúan, hogy nagyobb elismeréssel kellett volna adóznia költőbarátja verseinek, hiszen nem egyet már első hallásra remekműnek tartott. Dicsérnie, biztatnia kellett volna Attilát, de ez elsikkadt a sok vitatkozásban. Pedig igazán szerették egymást, még akkor is, ha Nagy Lajos jó barátját 183