Tarján Tamás (szerk.): Kopaszok és hajasok világharca. In memoriam Nagy Lajos - In memoriam (Budapest, 2001)
A lázadó ember
val, tízjátszmás meccset játszott, és nyolc játszmát nyert. Boldog volt. A hírlapíró meg búnak eresztette fejét. József Attila nyomban vigasztalni kezdte, még meg is cirógatta. Majd még egy játszmát ajánlott fel, melyet láthatóan készakarva vesztett el. Szeretett vitatkozni. Makacsul vitatkozott. Különösen azzal, akinek más volt a társadalomszemlélete, mint az övé. Ilyenkor ellenfelének minden szavába belekötött. És kéjesen élvezte, hogy az miként vergődik, és mint keveredik önmagával ellentmondásba. Az ellenfél már elsápadt, és reszketett az izgalomtól, és elállt a szava. Ekkor az élesen támadó József Attila átalakult kedves gyermekké, valami tréfát mondott, és így fejezte be a vitát: „No, majd máskor folytatjuk.” írói körökben híressé vált egy esete. Valakivel arról vitatkozott, hogy zöld-e a tenger, vagy kék. Attila azt állította, hogy zöld, a másik meg, hogy kék. Hosszúra nyúlt a vita, mind a ketten kitartóan érveltek nézetük mellett. Idéztek a költők műveiből. Az ellenfélnek sikeresebbek voltak az idézetei. József Attila egyszer csak elgondolkozott, és azt mondta: „Igazad van. A tenger csakugyan kék.” De nyomban hozzáfűzte: „Csakhogy nem úgy kék, ahogy te gondolod.” [...] 1954 [?] 189