Tarján Tamás (szerk.): Kopaszok és hajasok világharca. In memoriam Nagy Lajos - In memoriam (Budapest, 2001)

A lázadó ember

val, tízjátszmás meccset játszott, és nyolc játszmát nyert. Boldog volt. A hírlapíró meg búnak eresztette fejét. József Attila nyomban vigasztalni kezdte, még meg is cirógatta. Majd még egy játszmát ajánlott fel, melyet láthatóan készakar­va vesztett el. Szeretett vitatkozni. Makacsul vitatkozott. Különösen az­zal, akinek más volt a társadalomszemlélete, mint az övé. Ilyenkor ellenfelének minden szavába belekötött. És kéjesen élvezte, hogy az miként vergődik, és mint keveredik önma­gával ellentmondásba. Az ellenfél már elsápadt, és reszketett az izgalomtól, és elállt a szava. Ekkor az élesen támadó Jó­zsef Attila átalakult kedves gyermekké, valami tréfát mon­dott, és így fejezte be a vitát: „No, majd máskor folytatjuk.” írói körökben híressé vált egy esete. Valakivel arról vitat­kozott, hogy zöld-e a tenger, vagy kék. Attila azt állította, hogy zöld, a másik meg, hogy kék. Hosszúra nyúlt a vita, mind a ketten kitartóan érveltek nézetük mellett. Idéztek a költők műveiből. Az ellenfélnek sikeresebbek voltak az idé­zetei. József Attila egyszer csak elgondolkozott, és azt mondta: „Igazad van. A tenger csakugyan kék.” De nyomban hozzáfűzte: „Csakhogy nem úgy kék, ahogy te gondolod.” [...] 1954 [?] 189

Next