Tarján Tamás (szerk.): Kopaszok és hajasok világharca. In memoriam Nagy Lajos - In memoriam (Budapest, 2001)
A lázadó ember
„Az oroszlán az állatok királya, akit a köztársasági pártiak is respektálnak”; „Az oroszlán a legbátrabb valamennyi vadállat között, de ezért kitüntetésre nem reflektál.” Nem véletlen, hogy Nagy Lajos épp a Külvárosi éj című kötet és azonos című vers esetében állt ki ilyen keményen József Attila mellett. Kedvenc költője Petőfi volt, és Agárdi Danzinger Ferenc emlékezése szerint „Petőfi verseiből A puszta télen és A csárda romjai című költeményeket értékelte legnagyobbaknak”. Bizonyára ez a táj leíró, a külváros sivár valóságát regisztráló verstípus ragadta meg őt legjobban József Attila költészetében is, ezt érezte legközelebb a maga prózaírói törekvéseihez. Amikor amiatt sajnálkozik önéletrajzában, miért nem becsülte meg kellőképpen barátját életében, mindenesetre példaként ezt a költeményét említi: „Ostoba voltam, mennyivel igazabb, okosabb, szebb lett volna, ha olyankor, amikor felolvasta egy-egy költeményét, és az igen szép volt, vagy nagyszerű, mint például a Külvárosi éj, megöleltem, megcsókoltam volna és így kiáltottam volna fel: »Attila, nagy költő vagy!«” Igaza lehet tehát Agárdi Ferencnek, amikor ezt írja: „amikor 1932 októberében József Attilát a szocializmus nagy költőjének méltattam az erdélyi Korunknak beküldött cikkemben, Nagy Lajos is elismerően szorongatta a kezemet”. Az író lelkifurdalására még visszatérünk, az azonban bizonyos, hogy a lapszemléi kapcsán említett műhelykapcsolat József Attila verseinek születése során is érvényesült. Csak közeli, verseire érzékeny barátai, Ignotus Pál, Németh Andor, Fejtő Ferenc emlékeznek arra, hogy a költő készülő verseit megmutatta nekik és esetenként elfogadta ötleteiket, bírálatukat, és megváltoztatta, tovább csiszolta költeményeit. Nagy Lajos is ezek közé a barátok közé tartozott, akkor is, ha olykor a maga nyers, gunyoros módján avatkozott be az alkotói folyamatba: „Fia elkészült egy-egy költeménnyel, amikor 202