Tóth Erzsébet: A macskám Pasolinit olvas. Esszék - Magyar esszék (Budapest, 2019)

Lassú dallal szántani

Hiszen olvasni csak úgy tudom, hogy elhiszem: ő volt az utolsó magyar. De akkor ki vagyok én? És kik vagyunk mi, akik magyaroknak hisszük magunkat? Félig se magya­rok, álmagyarok, korcsok, bamba utódok? Olyan érzés fog el, mint amikor megpróbálom elképzel­ni az örökkévalóságot, benne a Föld pusztulását, a végte­len IDŐT. Aztán pár sor A feltámadás szomorúságából: Hallom, hogy távolból érkeznek Ide mások, De hol a Távol, hol a Közel S hol vannak köztük Állomások? És mintha sohse jöttem volna S csak itt vagyok: Szemek, levelek, táviratok, Nem tudom, miért keresnek. Mintha József Attilát olvasnám ebben a versszakban. És ha már József Attila, leírom azt a két sorát, ami számomra a legszebb és legátélhetőbb Isten-gondolat: „Az Isten itt állt a hátam mögött. / És én megkerültem érte a világot.” Külön tanulmányt érdemelne e két sor fényében Ady Is­ten-élménye is. Ady, aki hol Góg és Magóg fia, hol meg sem utódja, sem boldog őse senkinek, a magyar irodalom­ban is ritka terhet cipel. Mert nincs olyan jelentős költőnk, akinél a magyarság, a haza ne foglalna el központi szere­pet, de úgy nem szenvedte meg senki ezt a sorsot, mint Ady Endre. Miközben öntudatlanul mindannyian ezt szen­vedjük, minden magyarnak született ember, aki már meg­halt, és az is, aki csak ezután fog születni. 46

Next