Tóth Erzsébet: A macskám Pasolinit olvas. Esszék - Magyar esszék (Budapest, 2019)
Lassú dallal szántani
Hiszen olvasni csak úgy tudom, hogy elhiszem: ő volt az utolsó magyar. De akkor ki vagyok én? És kik vagyunk mi, akik magyaroknak hisszük magunkat? Félig se magyarok, álmagyarok, korcsok, bamba utódok? Olyan érzés fog el, mint amikor megpróbálom elképzelni az örökkévalóságot, benne a Föld pusztulását, a végtelen IDŐT. Aztán pár sor A feltámadás szomorúságából: Hallom, hogy távolból érkeznek Ide mások, De hol a Távol, hol a Közel S hol vannak köztük Állomások? És mintha sohse jöttem volna S csak itt vagyok: Szemek, levelek, táviratok, Nem tudom, miért keresnek. Mintha József Attilát olvasnám ebben a versszakban. És ha már József Attila, leírom azt a két sorát, ami számomra a legszebb és legátélhetőbb Isten-gondolat: „Az Isten itt állt a hátam mögött. / És én megkerültem érte a világot.” Külön tanulmányt érdemelne e két sor fényében Ady Isten-élménye is. Ady, aki hol Góg és Magóg fia, hol meg sem utódja, sem boldog őse senkinek, a magyar irodalomban is ritka terhet cipel. Mert nincs olyan jelentős költőnk, akinél a magyarság, a haza ne foglalna el központi szerepet, de úgy nem szenvedte meg senki ezt a sorsot, mint Ady Endre. Miközben öntudatlanul mindannyian ezt szenvedjük, minden magyarnak született ember, aki már meghalt, és az is, aki csak ezután fog születni. 46