Bognár Antal (szerk.): Akik az éjszakába születtek. Három asszony életútja - Káva Téka 30. (Budapest, 2008)
2008-01-02
Szepsy Eleonóra Életem kiragadott eseményei Vácról Szegedre Szepsy Eleonóra nyugd. pedagógus vagyok. 1939. március 28-án születtem Budapesten. Édesapám Szepsy Boldizsár (okl. mezőgazdasági mérnök), édesanyám Rátz Mária (háztartásbeli). Testvéreim: Éva (1936), János (1940), Katalin (1947). Velünk élt anyai nagymamám és anyám legifjabb öccse. Családi állapotom elvált. Gyermekeim: Glasza Tamás István (1966), Glasza Melinda (1974). Unokáim: Glasza Kitti (1995), Glasza Flóra (1998), Glasza Márk Tamás (2005), Németh Ádám Róbert (2004), Németh Kristóf Ákos (2006) Vácon laktunk. Édesanyám szerint, a terhessége hetedik hónapja után születtem, kicsi súllyal. Inkubátor nem lévén, meleg vizes palackokkal raktak körül, szemcseppentővel etettek, mert gyengeségem folytán szopni sem bírtam. A koraszülöttség következménye lett a rövidlátásom (nagyfokú miópia). Háromévesen -4,5 dioptriás szemüveget kaptam. A Nógrád megyei Szirákra költöztünk. Édesapám ott járási gazdasági felügyelő lett. Szomszédunkba egy orosz tisztet (hadnagy volt?) szállásoltak be, a segédtisztjével, aki jól zongorázott. A bútorozott házban (ahová a németek az oroszok elől „telepítettek“ minket) zongora is volt. Gyakran jöttek hozzánk, a zene megnyugtatta őket. A hadnagy nagyon megszeretett. Karjába vett, úgy táncolt velem. A szovjet hadsereg napján (február 22.) a kertünk végében, a dombtetőn lovas bemutatót tartottak. (Anyukámék napokig csavargatták be gézzel a lószerszámokat! Az volt a lovak dísze.) Mi, gyerekek, édesapámmal ballagtunk a nagy hóban a helyszínre. A hadnagy lóháton utolért minket. Lehajolt, felvett maga elé, és lóháton vitt ki. Az ünnepségen, ahányszor csak elhaladt előttünk, odaintegetett nekem. Egy este azzal jött hozzánk, hogy másnap tovább kell menniük. Szeretne elbúcsúzni. (Szüleim féltek, hogy el akar vinni magával!) Szomorú volt. Fél térdre ereszkedett le hozzám, megölelt. Megkérdezte, megpuszilhat-e. Az igen után félresimította a hajamat, és a homlokomra adott egy puszit. Fényképet kért rólam. A belső zsebébe, a szíve fölé tette. Magyarázta, hogy megy a háborúba, ott lőni fognak, de én meg- A velünk élt anyai nagymamám, nagybátyám, nővérem, Éva, öcsém, János és én, 1944 nyarán, Szirákon