Borbély András (szerk.): Hangfogó. Cédrus-pályázat 2009 – prózamustra - Káva Téka 45. (Budapest, 2010)
Heinz von Lichberg Lolita Társalgás közben valaki E. T. A. Hoffmann nevét említette és zenei tárgyú elbeszéléseit. Ifjú vendéglátónk, Beata grófnő letette a narancsot, amelyet hámozni készült, és a fiatal költőhöz fordult: - Hinné-e, hogy Hoffmann történetei - habár csak ritkán olvasom őket egész éjjel képesek ébren tartani? Tudom, hogy képzelgés, amiről ír, de mégis ... - Lehet, hogy nem puszta képzelgés, kedves grófnőm. A diplomata jót kuncogott: - Csak nem gondolja, hogy ezek a különös dolgok valóban megtörténtek vele? - Pedig éppen ezt gondolom - vetette ellen a költő. - Megtörténtek vele. Természetesen nem mintha a saját szemével látta volna őket. De mivel költő volt, lélektanilag mindent megélt, amit papírra vetett. Fogalmazhatnék úgy is, hogy kizárólag olyan tárgyat választott, amellyel lélekben már szembenézett. Mondhatnám, ez az, ami a költőt az írótól megkülönbözteti. A költő lelke valóságként érzékeli a képzeletet. Csend borult a gyönyörű grófnő kicsi biedermeier stílusú szobájára. - Önnek teljesen igaza van - mondta a professzor, aki érzékeny ember volt, fiatalos megjelenéssel. - Megengedik nekem, hogy elmeséljek egy történetet, amelyet már évek óta hordozok magammal, és a mai napig nem tudom biztosan, hogy valóban megesett vagy álmodtam-e? Sok időt nem venne igénybe. - Mesélje el, kérem - bátorította háziasszonyunk. A professzor hozzáfogott: - Közel a múlt század végéhez - több mint húsz éve -, egy nagyon öreg délnémet városban folytattam tanulmányokat. Egy keskeny utcában laktam - mivel elragadónak találtam -, amely tele volt több száz éves házakkal. A szállásomtól nem messze volt egy ivó, az egyik legkülönösebb, amit valaha is láttam. Késő őszi délutánokon gyakran vetődtem arra, ha a munkámtól még alkonyat előtt elszabadulhattam. Csupán egy - meglehetősen rozoga - helyisége volt, homályba burkolózó szarufákkal. Utcára néző ablakához közel két tisztára súrolt asztal meg néhány durván faragott szék hevert. Hátul, egy sötét sarokban, ahol a cserépkályha állt, volt egy harmadik asztal is, két kirívóan színpompás szövetű karosszékkel. Egyik fölött egy fekete selyemmantilla függött; ezt a fajta csipkefátylat ünnepnapokon viselik a spanyol asszonyok. Rajtam kívül egyetlen vendéggel sem találkoztam, és néha még ma is eltűnődöm, hogy mi volt a létesítmény célja. Néha megesett, hogy amikor hetet ütött az óra, az ajtót bezárták, a spalettákat összevonták. Erről sosem kérdeztem, de kíváncsiságom már teljesen odafűzött e különös létesítmény tulajdonosaihoz. Aloys és Anton Walzer igen idős emberek benyomását keltették. Szokatlanul magasak és ösztövérek voltak; mindketten kopaszak, de kócos, vörösesszürke szakállukat tüntetően viselték. Sosem láttam őket másban, mint sárga