Éles Csaba: A megélt és megírt múlt. Emlékiratok, önéletrajzok, vallomások - Káva Téka 2. (Budapest, 2006)

2006-01-02

Az emlékiratíró (vagy memoárszerző) a kor tanúja, a vallomástevő önmaga szellemi-lelki fejlődéséé, az önéletrajz szerzője pedig mindkettőé, valahol az előbbi kettő között. Az emlékirat a tiszta objektivitásnak, a vallomás a tiszta szubjektivitásnak ad elsősorban (de egyáltalában nem kizárólag) otthont; míg az önéletrajz (természetesen könyvnyi terjedelem esetén) e kettő arányos, har­monikus egységét teremti meg. Ugyanakkor tisztán, éles határokkal elkülöníthető műfajokról nem beszél­hetünk, különösen nem a XVIII. századtól kezdve. Ám, hogy különböző ten­denciákról mégis szükséges beszélni, arra éppen a mi II. Rákóczi Ferencünk a legjobb példa, aki egy személyben írt franciául Emlékiratokat és latinul Vallo­másokat. Emlékiratok Az emlékiratok története az ókorba nyúlik vissza (Xenophón, Julius Caesar). Vi­tathatóbb, hogy mennyire jogosan sorolhatók ide egyes, főként francia és olasz krónikaszerzők (Froissart, Guicciardini). A XVII-XVIII. században színre lépnek memoárjaikkal a politikát alakító államférfiak és a politikai életet, az udvart közelről ismerők. Retz és Richelieu bíborosok, Condé, Saint-Simon és Choiseul hercegek, Necker, Marmontel és mások Franciaországban; Lord Bolingbroke, Malborough herceg, Horace Walpole és társaik Angliában; II. Frigyes porosz király, az amerikai Benjamin Franklin; az olasz Goldoni és Gozzi, Casanova és mások. A forradalom és császárság kora, rövidebb idő alatt, legalább ennyi em­lékiratot szül. Mirabeau, Desmoulins, Carnot, Napóleon, Talleyrand, Chatea­ubriand, Metternich és kortársaik nevéből állítható össze a gazdag lista. Sokat látott a történelmi időkből Mme de Staël, George Sand és Victor Hugo. Az oroszok közül Herzen és Bakunyin, az olaszoknál Pellico, Németországban Malwida von Meysenbug és Bismarck. Ahogyan a franciáknál 1789-1815, úgy Magyarországon 1848-49 nyújtott nagy élményt, központi témát és írói lehe­tőséget sokaknak (Kossuth Lajos, Görgey Artúr, Klapka György, Pulszky Ferenc és mások). A huszadik században is a háborúk és a forradalmak a legindokoltabb té­mák emlékiratok megírására. Poincaré, Clémenceau, Joffre, Foch, Ludendorff, Trockij, Dolores Ibárruri, Churchill, Montgomery, Truman, Eisenhower, De Gaulle, Zsukov - elnökök, kormányfők, hadvezérek, pártvezetők kínálják az utókornak tanúvallomásaikat. Az emberek a mindennapi életben kétféle memoárra kíváncsiak: mi tör­tént a politikában és hogyan éltek kedvenc színészeik. Az egyszerű olvasók a hatalom, a tehetség vagy egyszerűen az alkalom, a szerencse hiánya folytán mindenféle rivaldafényből ki vannak rekesztve. Korunkban ez fokozta föl a keresletet e műfaj autonóm és (hírlap)írói segédlettel feldolgozott formái iránt egyszerre. Az életrajzok és különösen az egyes szám első személyében megírt me­moárok - a leghíresebb színészeket említve: Charlie Chaplin és Asta Nielsen, Laurence Olivier és Marlene Dietrich, Ingrid Bergman és Liv Ullmann, Juliette

Next