Szondi György - Kovács Ildikó (szerk.): Tiszta szívvel. Az 1956. évi kiadás reprintje - Káva Téka 3. (Budapest, 2006)
2006-01-01
1956-os Pilvax a Várban A Régi Országház étterem legendája A Vár múltja: hol romkert, hol kormányzati negyed, máskor ismét elhanyagolt - sőt kitagadott - városrész. Ebben a változatos sorsban osztozott-osztozik a Régi Országház étterem, amely jelenleg évek óta lelakatoltan, gazdátlanul vár feltámadására. És vár arra, hogy valahai fiatal emberek őszülő fejjel elzarándokolhassanak oda emléktáblát avatni. Mert egy korábbi mélypontján, csehó korában, amikor a Rákosi-korszak nyomorúságából széttekintve eszmélkedni kezdett a magyar ifjúság, 1956-ban itt volt a bölcsész ifjak találkozóhelye, vitatkozó-eszmélkedő összejöveteleik otthona. A mélypont ünnepe. Emlékeinkben az 1848-as márciusi ifjak Pilvaxának újjászületése. Mi „Kolhoz“-nak neveztük, ekként szőttek utóbb legendákat - sokáig ellenében - a történészek. Ma már dicsőséges övezi emlékezetét. Csak valóságos formájában marad az egyre ritkuló emlékezők előtt zárva, hozzáférhetetlenül. Szégyenkezve, mint kivert kutyák, oldalgunk tovább. Mert szégyelljük mai koszlott formáját. Más táján a világnak a mindenkori ifjúság példájává felszentelt emlékező csarnok lenne már belőle. Mintha minket, valahai reményeinket, vágyainkat zárná el ettől a világtól a rozsdás lakat. Ha a Várért felelős emberek tehetetlenül gondolnak a hely múltjának egyik legfényesebb értékére, hadd elevenítsem fel a történteket, ifjúságunk példává nemesedő eseményeit. Magam, egy a többiek közül, nem meghatározó irányító, de az, akinek egy életre innen sugalltak eszményeket barátai, tanárai. Kik közül talán a legnemesebbnek és legkiválóbbnak - a tudósnak és nevelőnek, I. Tóth Zoltán dékán urunknak - a mártírsors adatott, sokukat szétszórtak az események a nagyvilágba, de vagyunk még jó néhányan, akik azóta is itthon emlékezünk, beteljesítve a pályát, amelyet választásunk vagy a kényszerek elénk rajzoltak. Legenda? Nem! Valóság. Itt, a Várban. Először csak elvétve, alkalmanként, Eötvös-kollégisták, főként történészek jártak ide sörözgetni. Tanáraik hívogatták őket, akik a közeli „ÓL”-ban, a Levéltárban kutatva fedezték fel az elhanyagolt csehót a maguk számára. Molnár József, Varga János, Tóth Ede (ahogy itt szólítottuk őket: a bajuszos Mónár Jóska, Varga Jancsi, Edus). Nem véletlenül emlegettem a Pilvaxot. Mert a véletlen sörözések, beszélgetések március 15-ére összegeződtek ünnepélyes találkozássá. Nem is szervezetten. Csak úgy, szájhagyománnyal hívogatva egymást, kora délutánra. Annyira nem szokványos módon, hogy akkori legjobb barátom, aki az évfordulós megemlékezés ifjú előadója volt, nem is hívott engem. Szopori Nagy Lajos és a fiatalon, nagy betegségben elhalt elválaszthatatlan barátja, Nagy Ernő, mindketten a finn kultúra megszállottjai, emlegették a készülődést. Megkérdeztem Sanyi barátomat, menjek-e. Mire ő szokásos távolságtartásával válaszolta: nem mondom, hogy gyere; ha akarsz, el is jöhetsz. Persze hogy elmentem. Nagyrészt kollégista egyetemi társaimmal - évfolyamunkról, meg az alattunk járók közül - találkoztam ott. Mivel nagynénémnél laktam kint a városban, más-más baráti körrel kötődve éltem azokban a napokban. Ekkortól érzem magamat a „kolhozosok“-hoz tartozónak. Kolhoz? Honnan ragadt rá az