Toót H. Zsolt: Apasorban (Budapest, 2003)
„Az egyik barátommal, aki maga is apasorban tölti már az életét, a múltkor arról beszélgettünk, mi volna az a legfontosabb dolog, amire feltétlenül meg kellene tanítani a gyerekeinket, mi volna hát az a tudás, amit egész életre szóló útravalóként vihetnének magukkal, s amit elsősorban mi, szülők adhatnánk tovább nekik. Abban maradtunk, talán azt kellene megmutatnunk a gyerekeinknek, hogy az élet minden felesleges bosszúság és nem kívánt bonyodalom ellenére is a sors gyönyörű, soha vissza nem térő ajándéka, s azzal becsüljük meg a legjobban ezt az ajándékot, ha megtanulunk örülni ennek a személyre szóló, egész életünkre szóló meglepetésnek. S azt is megbeszéltük, hogy azok a legszerencsésebbek, akik már gyerekkorukban, a családjukban megtanulnak örülni az életnek. Aki már a szüleiktől elleshetik a legfontosabb tudást: hogy az önfeledt boldogság múló, de mégis vissza-visszatérő pillanatai azok a szellemi jelzőfények, amelyek utat mutathatnak egy embernek az egész életén át. Szeretném, ha Sára és Kata el tudná lesni tőlem ezt a tudást. Szeretném, ha eljutnának odáig, hogy inkább élvezzék, mintsem megszenvedjék az életüket. Szeretném, ha egy-két év múltán Sára egy ehhez hasonló tárgyú fogalmazványában valami olyasmit is leírna egyszer, hogy »a szüleim azt akarják, én legyek a legboldogabb a világon«. Vagyis nem a legjobb és a legtökéletesebb, hanem: a legboldogabb. Kíváncsian várom, hogy a lányaim rátalálnak-e erre az útra, s hogy ellesik-e tőlem azt a tanítást, amit a leginkább át szeretnék adni nekik. A lehetőségeim korlátozottak. Ezt a tudást nem iskolapadban kell és lehet elsajátítani. Persze mindent megteszek azért, hogy eljusson hozzájuk ez a szavak nélkül megfogalmazott üzenet. Hogy miként? Egyszerű. Mutatom az utat. Minden nap. Minden egyes átkozott és gyönyörű napon, amíg csak élek."