Vincze Ferenc (szerk.): Kölcsön-hatás. Román irodalom – magyar szempontok - Káva Téka 38. (Budapest, 2009)
Demény Péter Az éber álom regénye Dumitru Jepeneag: A hiábavalóság futamai, ford. Németi Rudolf, Palamart, Budapest, 2007. Bizonyos történelmi okok miatt, amelyeket nem most kell részleteznünk, a román kultúrának és irodalomnak egészen különleges köze van a franciához. Ez a „köz“ nem merül ki abban a gyakran emlegetett tényben, hogy „egy román kimegy Franciaországba és két hét alatt megtanul franciául" - ennél sokkal mélyebb és mondhatni eredendőbb. Ha ragaszkodunk az igazsághoz, akkor azt kell mondanunk, ez az előítélet még az igaznál is igazabb: nem „megtanul”, hanem már réges-régen tud, mert ott, ahonnan ő érkezik, hagyomány a franciaság tudása, annak hol bájos, hol pedig esetlen utánzása. Tzara, Ionesco, Cioran, Brâncuși és a kevésbé ismert, mindazonáltal Goncourt-díjas Vintilă Horia - megannyi olyan név, amely Romániából származó és világhírűvé vált írókat-filozófusokat jelöl. Ma már természetesen másképp van, de a két világháború között a mindennapi nyelv is tele volt francia jövevényszavakkal, kifejezésekkel, félmondatokkal, reflektált módon méghozzá, tehát úgy, hogy akik használták őket, tudták is, mit használnak. Nyilván ennek is köze van ahhoz, hogy az avantgárd románul egészen más, mint magyarul. Nálunk olyan, akár egy megdermedt forradalom: néha benézünk Kassákhoz, s olyankor még tán Déry, Tamkó Sirató és Bartalis is eszünkbe jut. Náluk az irodalom érvényes létmódja, egy nyelv, amelyet soha nem feledtek el és amelyet soha nem tagadtak meg. Ez lehet az oka a nouveau roman fogadtatásában érzékelhető különbségeknek is. A magyar irodalomkritikában Mészölyt emlegetik „érintettként“, de hát ő annyira pontos, szálkás és takarékos, hogy minden lehetséges párhuzam ellenére sem az. Dumitru Tepeneag prózája viszont könnyedén rokonítható mindazzal, ami Robe-Grillet-re, Claude Simonra és a többiekre jellemző - elsősorban talán annak révén, amit éber onirizmusnak nevezhetnénk. „Egy távoli szemlélő - mondjuk ez a nevetségesen siető fiatalember a virágcsokrával, amely oly idétlenül fityeg a kezében, akár egy piacon vásárolt tyúk: utálja is meg fél is tőle - ebből a hétköznapi jelenetből tán annyit láthat, hogy a sofőr újra és újra belecsap a véres késsel a hústömegbe meg a csurom vér ruhába; a másik két asszony lefogni igyekszik őt, de egyik térdre zuhan, a másik égnek emeli a karját, mint aki fohászkodik. És akkor megszólal a fuvola lágyan, nyugodtan és messze hangzón ... ( ... ) Igénytelen kis dallam, de áthatol a telikarcolt vasajtón is; ott ülök az ágy szélén, kezem fegyelmezetten a térdemen és hallgatom a folyton ismétlődő dallamot, a szívbe markoló futamokat, melyektől még a sofőr is megkövül, karja a levegőben, az asszonyok is, a pengéről a fuvolaszó ritmusára apró vércseppek pörögnek. Az ég makulátlanul ragyog." (124.) Dumitru Țepeneag A hiábavalóság futamai