Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között - Atelier könyvtár (Budapest, 2009)

I. A köztársaság

A KÖZTÁRSASÁG szeres átjárást a múltból a jövőbe, vagy megmutatta, hogy a múltból mit kelle­ne megőrizni a jövő számára bármi történjék is: forradalom, fokozatos fejlődés vagy akár teljes irányváltás. A média révén ráadásul a történeti észlelés módja is bámulatosan kitágult: az aktualitás pillanatnyi harsánysága lépett a hagyo­mányokra figyelő emlékezete meghittségének helyébe. Az idő felgyorsulása az igazi, érintetlen társadalmi emlékezet és a történelem közötti távolságot teszi számunkra a maga nyerseségében véglegessé: arról az emlékezetről van szó, amely a primitívnek vagy archaikusnak mondott társa­dalmakban létezett a legtisztább formájában, és velük együtt tűnt el; és arról a történelemről, melyet a változások sodrában élő, ezért felejtésre ítélt társadal­mak alkottak maguknak. Megmutatja, mekkora távolság választja el a teljes mértékben integrált, öntudatlan és diktatórikus, rendszerező és mindenható, spontánul időszerűsítő, vagyis múlt nélküli, mindig mindent az örökségünkre, a hősök és a mítoszok távoli, homályos idejébe visszavezető emlékezetet a miénktől, amely három kulcsszóval jellemezhető: történelem, nyom és váloga­tás. E távolság folyamatosan tovább nő azóta, hogy az emberek a modernitás kezdetén feismerték, hogy joguk és hatalmuk van a változtatásra, sőt, talán ez egyik feladatuk is. Ez a fájó távolság ma már tovább nem növelhető. A történelem mindenhova betör, felszámolja a gyökereket és az emlékezetet. Mindennek azonban mintha lenne egy revelatív következménye: a történelem és az emlékezet azonosítása, amely sokáig megkérdőjelezhetetlennek tűnt, már nem evidencia, többé nem lehet egybemosni őket. Nyelvünk gyakran hangsú­lyozott fogyatékossága, az, hogy franciául csak egy szó van a megélt történe­lemre és az azt értelmezhetővé tévő szellemi tevékenységre (melyet a németek a Geschichte és a Historie szavakkal különböztetnek meg), itt éppenhogy rendkí­vül megvilágító erejűnek bizonyul: rámutat arra, hogy az a folyamat, amelynek részesei vagyunk, ugyanolyan természetű, mint az, amely megjeleníti nekünk. Ha valóban létezne még az emlékezet, nem lenne szükségünk emlékezethelyek­re. Ha a történelem nem számolta volna fel az emlékezetet, nem lennének emlékezethelyek. De a cselekedeteinket - köztük a leghétköznapiabbakat is - ma már nem vagyunk képesek a múlt homályába vesző tettek vallásos áhítattal végzett megismétlésének tekinteni, s ekként megélni. Cselekedet és jelentés egysége ma már korántsem tűnik olyan megbonthatatlannak. Ott, ahol nyom­ról, távolságról és közvetítésről beszélnek, mindig a történelemről van szó, nem az emlékezetről. Gondoljunk a zsidókra, akik bezárkóztak hagyományaikba: hűségüket a nap mint nap ismételt rituális cselekedetek biztosítják. Az „emlé­kezet népét” nem foglalkoztatja a történelem, nincs szükségük történészekre: a helyzet csak akkor változik majd, amikor a modernitás idején a külvilág felé for­dulnak. Emlékezet és történelem távolról sem szinonimák: szinte minden szembeál­lítja őket. Az emlékezet maga az élet, melyet mindig élő csoportok hordoznak, ezért folyamatosan változik; ki van téve az emlékezés és a felejtés dialektikájá­nak, más és alakban jelenik meg, bárki kényére-kedvére használhatja és mani­14

Next

/
Oldalképek
Tartalom