Nora, Pierre: Emlékezet és történelem között - Atelier könyvtár (Budapest, 2009)
I. A köztársaság
Emlékezet és történelem között pulálhatja, elhallgattathatja vagy hirtelen újra életre keltheti. A történelem mindig problematikus és tökéletlen rekonstrukciója annak, ami már nem létezik. Az emlékezet mindig időszerű jelenség, az örök jelenhez kapcsolódásunk megélése; a történelem viszont a múlt megjelenítése. Az emlékezet - mivel mágikus és érzésekhez kötődik - csak azokkal a tényekkel törődik, amelyek megerősítik. Elmosódott, egymásba toluló, mindenre kiterjedő vagy bizonytalan, különös vagy szimbolikus, minden átmásolásra - képernyő, cenzúra vagy kivetítés érzékeny emlékekből táplálkozik. A történelem, mivel intellektuális és világi tevékenység, elemző és kritikus diskurzust kíván. Az emlékezet megszenteli az emlékeket, a történelem a földre rántja, folytonosan prózaivá teszi őket. Az emlékezet az általa összeforró közösségből fakad, ami - Maurice Halbwachs szavaival - annyit tesz, hogy annyi emlékezet van, ahány csoport. Az emlékezet természeténél fogva sokféle és megsokszorozódó, kollektív, mégis individualizált. A történelem - épp ellenkezőleg - mindenkihez és senkihez sem tartozik, ezért lehet egyetemes. Az emlékezet a megragadható dolgokban gyökerezik, a térben, a gesztusokban, a képekben és a tárgyakban. A történelem csak időbeli folyamatokhoz, fejlődési ívekhez és dolgok közötti viszonyokhoz kapcsolódik. Az emlékezet abszolútum, míg a történelem csak a viszonylagost ismeri. A történelmet jellemző kritikus szellem a spontán emlékezet ellen dolgozik. Az emlékezet mindig gyanús a történelem számára, mely valójában az emlékezet lerombolására és visszaszorítására törekszik. A történelem megfosztja a megélt múltat legitimációjától. A történeti tudattal bíró társadalmak horizontján, a teljességgel historizált világ határain a szentségtől való megfosztás véglegesnek és végérvényesnek tűnik. A történelem folyamata, a történeti törekvés nem dicsőíti a valóban megtörténtet, hanem megsemmisíti. Kétségtelen, hogy kritikai attitűd hozzájárul a múzeumok, az érmék, a műemlékek - vagyis a történelemtudományos munkához szükséges eszköztár - fennmaradásához, egyúttal azonban ki is ürítesíti őket, elhomályosítja bennük mindazt, ami a mi szemünkben emlékezethellyé teszi őket. A teljességgel a történelem jegyében élő társadalmaknak - a hagyományos társadalmakhoz hasonlóan - nincs szükségük az emlékezetüket életben tartó emlékezethelyekre. A történelem és emlékezet szakításának egyik legkézzelfoghatóbb jele talán a történelem történetének kezdete, a historiográfiai tudat - Franciaországban igen újkeletű - megjelenése. A történelem, egészen pontosan a nemzeti fejlődés története alkotta meg legerősebb közös hagyományunkat, par excellence emlékezetközösségünket. A középkori krónikásoktól a „totális” történelem kortárs történetíróiig, a történeti hagyomány úgy fejlődött, mint az emlékezet és annak spontán elmélyülése által szabályozott gyakorlat, mint a múlt hiánytalan és törésmentes helyreállítása. Kétségtelen, hogy Froissart óta egyetlen nagy történetírónak sem volt olyan érzése, hogy részleges emlékezetet jelenít meg. Egyikük sem volt tudatában, mit képviselt: Commynes a dinasztikus emlékezetet, La Popeliniére a francia emlékezetet, Bossuet a monarchikus és keresztény emlékezetet, Voltaire a haladó emberi nem emlékezetét, Michelet kizárólag a 15