Székely Gábor: Béke és háború. A nemzetközi békeszervezetek története (Budapest, 1998)

A gazdag levéltári forrásanyag és a leg­újabb irodalom feldolgozásával készült munka akadémiai értekezés és népsze­rű írás egyszerre: bizonyítja, hogy a há­ború nem örökké való, hanem történe­ti jelenség, amely sok tízezer éven át is­meretlen volt az emberiség történelmé­ben. Ez adja a reményt, hogy amint eszközként érte nyúlt az ember, egyszer majd búcsút is vesz tőle. Az első, háborúknak nevezhető esemé­nyek abban a korban zajlottak, amikor az emberek kőbaltával, tehát az első munkaeszközzel harcoltak egymás ellen az élelemért, asszonyért és területért. Ezzel vette kezdetét a „primitív háborúk” kora. A háború ezután évezredeken át hozzá­tartozott az emberiség mindennapjai­hoz. Kari von Clausewitz, a hadtörténet, elmélet és gyakorlat egyik első kiemelke­dő egyénisége a következőkben foglalta össze lényegét a múlt század elején: „A háború egyszerűen a politika folyta­tása más eszközökkel.” Sokan foglalkoztak elméletben és gya­korlatban a háborúk „humanizálásá­val”. Pogyebrád György cseh és Mátyás magyar király az elsők között kezdemé­nyezte a korlátozott hadműveleteket csatáikban. Ezek célja — a lakosságot még elkerülő háborúk korszakában - az volt, hogy a drága zsoldosok életét kímélve, tapogatózó ütközetekkel igye­kezzenek kisebb-nagyobb előnyökre szert tenni a békekötésig. A béke azon­ban mindig hamar elillant.

Next

/
Oldalképek
Tartalom