Volkov, Szolomon: Sosztakovics és Sztálin (Budapest, 2006)

— A zene fényt gyújt az ember elméjében, és az utolsó reményt kínálja neki; ezt még Sztálin, a mészáros is tudta - mondta egyszer Dmitrij Sosztakovics orosz zeneszerző, aki az 1920-as években tűnt fel avantgárd csodagyerekként. Ám ez a különleges adottság tehertétellé vált egy évtizeddel később, a sztálini totalitárius rendszerben, amely mindig talált valamilyen ürügyet a művészek üldözésére. Szolomon Volkov - Sosztakovics 1979-es, TeAtamentum című, sok vitát kiváltó me­moárjának társszerzője - most megírja, hogy miképpen befolyásolta ez az állandó fenyege­tettség a zeneszerző életét és munkásságát. Volkov, a szovjet-orosz kultúra nemzetközi hírű szakértője megmutatja nekünk Soszta- kovicsban az „eszelős szentembert”: azt az igazmondót, aki szembe mer szegülni a legna­gyobb hatalmasságokkal is. Láthatjuk, hogy Sosztakovics mennyit szenvedett, hogy hű maradjon önmagához, s hogy Sztálin mennyi szenvedésre kényszerítette őt, hol betiltva, hol pedig lelkesen üdvözölve alkotásait. Meg­tudhatjuk, hogy a kortársak - például Man­delstam, Bulgakov és Paszternák — miképpen váltak a sztálini manipuláció áldozataivá, s hogy Sosztakovics miképpen kerülhette el, hajszál híján, hogy ugyanerre a sorsra jusson. És azt is megtudhatjuk, hogy a zeneszerzőnek lelkileg mekkora árat kellett fizetnie azért, amit egyesek bezárkózó közömbösségnek, mások pedig jogosan védelmezett individuali­tásnak érzékeltek. Ez a mű hitelesen mutatja be a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzője és e század egyik leghírhedtebb zsarnoka közötti viszonyt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom