Volkov, Szolomon: Sosztakovics és Sztálin (Budapest, 2006)
— A zene fényt gyújt az ember elméjében, és az utolsó reményt kínálja neki; ezt még Sztálin, a mészáros is tudta - mondta egyszer Dmitrij Sosztakovics orosz zeneszerző, aki az 1920-as években tűnt fel avantgárd csodagyerekként. Ám ez a különleges adottság tehertétellé vált egy évtizeddel később, a sztálini totalitárius rendszerben, amely mindig talált valamilyen ürügyet a művészek üldözésére. Szolomon Volkov - Sosztakovics 1979-es, TeAtamentum című, sok vitát kiváltó memoárjának társszerzője - most megírja, hogy miképpen befolyásolta ez az állandó fenyegetettség a zeneszerző életét és munkásságát. Volkov, a szovjet-orosz kultúra nemzetközi hírű szakértője megmutatja nekünk Sosztakovicsban az „eszelős szentembert”: azt az igazmondót, aki szembe mer szegülni a legnagyobb hatalmasságokkal is. Láthatjuk, hogy Sosztakovics mennyit szenvedett, hogy hű maradjon önmagához, s hogy Sztálin mennyi szenvedésre kényszerítette őt, hol betiltva, hol pedig lelkesen üdvözölve alkotásait. Megtudhatjuk, hogy a kortársak - például Mandelstam, Bulgakov és Paszternák — miképpen váltak a sztálini manipuláció áldozataivá, s hogy Sosztakovics miképpen kerülhette el, hajszál híján, hogy ugyanerre a sorsra jusson. És azt is megtudhatjuk, hogy a zeneszerzőnek lelkileg mekkora árat kellett fizetnie azért, amit egyesek bezárkózó közömbösségnek, mások pedig jogosan védelmezett individualitásnak érzékeltek. Ez a mű hitelesen mutatja be a XX. század egyik legnagyobb zeneszerzője és e század egyik leghírhedtebb zsarnoka közötti viszonyt.