B. Szabó János szerk.: Mohács (Nemzet és emlékezet, 2006)
I. Források
míg csak meg nem erősödik a seregünk. Mondjátok meg Őfelségének azt is, hogy vigyázzon, mert ha kevés emberrel és rend nélkül csatába megy, akkor fejét és országát kockára teszi, Isten szerelmére, járjon nagyon körültekintően. A követek útnak indultak, odaértek a királyhoz, elmondták, hogy jön a gróf úr, s átadták jó tanácsait és figyelmeztetéseit. Ezalatt minden magyar úr és főpap jelen volt, és néhányan így szóltak: „Felséges urunk, nagy szégyenére válik Felségednek és mindnyájunknak, ha majd azt mondják, hogy nekünk, magyar uraknak nem volt bátorságunk megküzdeni a szultánnal Kristóf gróf távollétében. Ha Felséged bevárja őt, és megverik a szultánt, az csak neki válik becsületére, nem Felségednek és nem nekünk. Tudja meg Felséged, hogy ebben az országban mindig is a magyarok szereztek érdemeket és dicsőséget, nem mások; ezért nem akarjuk, hogy bárkire is várjon Felséged, mi akarunk harcolni, mások nélkül is elegen vagyunk arra, hogy megverjük a törököt.” A gróf úrral szembeni irigységükben így vették rá királyukat, hogy bármiféle rend és katonai ésszerűség nélkül vállalja a harcot. Már kedden kiküldték a katonákat, hogy csatározni kezdjenek a törökökkel, s ily módon ütközetre bírják őket. A seregek ekkor két magyar mérföldre voltak egymástól. A szultán, látván a magyarok harci kedvét, kedd éjjel felkerekedett, szerdán egész táborával odaért, és megindult a király felé. Csatározásra Báli bég szendrői pasát küldte előre. A csatározások vesperás után két óráig tartottak, s ezalatt a szultán minden haderejével együtt elhelyezkedett a védőállásban, minden lőfegyverét készenlétbe állíttatta, és a védművön kívül, attól némileg távolabb elszórtan néhány tüzes szerszámot helyezett el a földön. Miután így megerősítette magát, parancsot adott a csatározó törököknek, hogy forduljanak vissza. A magyarok, látván, hogy a törökök menekülnek, azt hitték, hogy megverték őket, mivelhogy háborúban járatlanok és tapasztalatlanok voltak. Nyomukba eredtek, kijöttek állásukból, hátrahagyták tüzérségüket és csapataik rendje felbomlott üldözés közben. így a törökök a tüzérségük és a tüzeik elé vézették őket, és amikor tüzes szerkezeteiket meggyújtották, olyan sötét lett, hogy tüzérségtől olyat még nem látott a világ. Ez nem tévesztett célt, mert a magyarok már egészen a török védműnél jártak. A tüzérség elegendő volt ahhoz, hogy vereséget mérjen rájuk. Megfordultak és menekültek, nyomukban a törökökkel. Ekképpen meghalt a király - bár azt még nem tudni, hogyan -, és meghalt sok egyházi és világi úr meg nemesember is. A csatában meghalt fontos emberek nevét a mellékelt cédula tartalmazza. A szultán három napig nem mozdult a csata helyszínéről. Ezalatt levágatta az összes keresztény halott fejét; két nagy halmot csináltatott a testekből és kettőt a fejekből. A magyar tüzérség fegyvereit, 53 löveget, hajóra rakatta és Belgrádba vitette. Harmadnap hírét vette, hogy az erdélyi vajda nagy sereggel Budára ment, és harcolni akar ellene. Amikor megkapta a hírt, elrendelte, hogy az egész táborban vágják le mindazoknak a raboknak, vagyis a szakállat viselőknek a fejét, akik a csatában vagy az előtte és utána tartott portyákon estek fogságba: ezek mind meghaltak. Ezt a vajdától való félelmében tette. Ám a vajdáról szóló hír hamis volt, mert nem ment Budára, de még Erdélyből se indult el, nem másért, mint gyávasága miatt. Azt mondják róla, hogy csak annyi mersz van benne, mint egy nőben, és ha időben odaért volna a csatába - ami a kötelessége lett volna -, akkor a török nem győzött volna, mert nagy serege volt, jó 40 ezer ember, és jó katonák. Az ország elvesztéséért teljes mértékben őt teszik felelőssé. A gróf úr, öt nappal az után, hogy a király fent említett követeit útjukra engedte, egész serege élén elindult Horvátországból. Mikor Szlavóniába ért, hogy onnan ígéretéhez híven a királyhoz menjen, megkapta a hírt arról, hogyan zajlott le a csata, hogyan vesztette el a király, és arról is, hogy nem tudni, hol van Őfelsége. Mivel az urak nagy része meghalt, az egész ország futásnak eredt, különösen a helységek urai, nemesei és polgárai. Elhagyták a várakat és a városokat, menekült mindenki, amerre látott. Csak a szegény parasztok maradtak, de közülük is sokan elmenekültek, különösen akik közel voltak a török ellenséghez. Mikor a gróf úr meglátta a nagy 112 Források