B. Szabó János szerk.: Mohács (Nemzet és emlékezet, 2006)

I. Források

míg csak meg nem erősödik a seregünk. Mondjátok meg Őfelségének azt is, hogy vigyázzon, mert ha kevés emberrel és rend nélkül csatába megy, akkor fejét és orszá­gát kockára teszi, Isten szerelmére, járjon nagyon körültekintően. A követek útnak indultak, odaértek a királyhoz, elmondták, hogy jön a gróf úr, s átadták jó tanácsait és figyelmeztetéseit. Ezalatt minden magyar úr és főpap jelen volt, és néhányan így szóltak: „Felséges urunk, nagy szégyenére válik Felségednek és mindnyájunknak, ha majd azt mondják, hogy nekünk, magyar uraknak nem volt bátorságunk megküzde­ni a szultánnal Kristóf gróf távollétében. Ha Felséged bevárja őt, és megverik a szul­tánt, az csak neki válik becsületére, nem Felségednek és nem nekünk. Tudja meg Felséged, hogy ebben az országban mindig is a magyarok szereztek érdemeket és di­csőséget, nem mások; ezért nem akarjuk, hogy bárkire is várjon Felséged, mi akarunk harcolni, mások nélkül is elegen vagyunk arra, hogy megverjük a törököt.” A gróf úrral szembeni irigységükben így vették rá királyukat, hogy bármiféle rend és kato­nai ésszerűség nélkül vállalja a harcot. Már kedden kiküldték a katonákat, hogy csa­­tározni kezdjenek a törökökkel, s ily módon ütközetre bírják őket. A seregek ekkor két magyar mérföldre voltak egymástól. A szultán, látván a magyarok harci kedvét, kedd éjjel felkerekedett, szerdán egész táborával odaért, és megindult a király felé. Csatározásra Báli bég szendrői pasát küldte előre. A csatározások vesperás után két óráig tartottak, s ezalatt a szultán minden haderejével együtt elhelyezkedett a védő­­állásban, minden lőfegyverét készenlétbe állíttatta, és a védművön kívül, attól né­mileg távolabb elszórtan néhány tüzes szerszámot helyezett el a földön. Miután így megerősítette magát, parancsot adott a csatározó törököknek, hogy forduljanak vissza. A magyarok, látván, hogy a törökök menekülnek, azt hitték, hogy megverték őket, mivelhogy háborúban járatlanok és tapasztalatlanok voltak. Nyomukba eredtek, kijöttek állásukból, hátrahagyták tüzérségüket és csapataik rendje felbomlott üldö­zés közben. így a törökök a tüzérségük és a tüzeik elé vézették őket, és amikor tüzes szerkezeteiket meggyújtották, olyan sötét lett, hogy tüzérségtől olyat még nem látott a világ. Ez nem tévesztett célt, mert a magyarok már egészen a török védműnél jár­tak. A tüzérség elegendő volt ahhoz, hogy vereséget mérjen rájuk. Megfordultak és menekültek, nyomukban a törökökkel. Ekképpen meghalt a király - bár azt még nem tudni, hogyan -, és meghalt sok egyházi és világi úr meg nemesember is. A csatában meghalt fontos emberek nevét a mellékelt cédula tartalmazza. A szultán három na­pig nem mozdult a csata helyszínéről. Ezalatt levágatta az összes keresztény halott fejét; két nagy halmot csináltatott a testekből és kettőt a fejekből. A magyar tüzér­ség fegyvereit, 53 löveget, hajóra rakatta és Belgrádba vitette. Harmadnap hírét vette, hogy az erdélyi vajda nagy sereggel Budára ment, és harcolni akar ellene. Amikor megkapta a hírt, elrendelte, hogy az egész táborban vágják le mindazoknak a rabok­nak, vagyis a szakállat viselőknek a fejét, akik a csatában vagy az előtte és utána tartott portyákon estek fogságba: ezek mind meghaltak. Ezt a vajdától való félelmé­ben tette. Ám a vajdáról szóló hír hamis volt, mert nem ment Budára, de még Er­délyből se indult el, nem másért, mint gyávasága miatt. Azt mondják róla, hogy csak annyi mersz van benne, mint egy nőben, és ha időben odaért volna a csatába - ami a kötelessége lett volna -, akkor a török nem győzött volna, mert nagy serege volt, jó 40 ezer ember, és jó katonák. Az ország elvesztéséért teljes mértékben őt teszik felelőssé. A gróf úr, öt nappal az után, hogy a király fent említett követeit útjukra engedte, egész serege élén elindult Horvátországból. Mikor Szlavóniába ért, hogy onnan ígé­retéhez híven a királyhoz menjen, megkapta a hírt arról, hogyan zajlott le a csata, hogyan vesztette el a király, és arról is, hogy nem tudni, hol van Őfelsége. Mivel az urak nagy része meghalt, az egész ország futásnak eredt, különösen a helységek urai, nemesei és polgárai. Elhagyták a várakat és a városokat, menekült mindenki, amer­re látott. Csak a szegény parasztok maradtak, de közülük is sokan elmenekültek, különösen akik közel voltak a török ellenséghez. Mikor a gróf úr meglátta a nagy 112 Források

Next