B. Szabó János szerk.: Mohács (Nemzet és emlékezet, 2006)
I. Források
tűkben ekkora vihart láttak volna. Az ég teljesen elsötétedett. Az égi király tehát megmutatta a hatalmát, s az iszonyatos volt. Olyan hangosan dörgött, hogy azt hitték, a föld remeg alattuk. De aki csak megmenekült, azt mondta, hogy Isten háromféleképpen is segített rajtuk. Először isteni kegyelmével, másodszor, mert a törökök kapzsik voltak, s rögtön rávetették magukat a szekereken és ládákban található zsákmányra, harmadszor, hogy leszállt az est, mert úgy gondolják, különben senki nem menekült volna meg. Albin úr és Wolff Röder tehát továbbindult; ekkor Albin úr két katonája is utánuk rohant, egy cseh s egy másik. De a kapitány lova sebes volt, összeesett alatta és kimúlt. Az úton megláttak egy embert, aki fogott egy török lovat a csatában és elhozta. A kapitány így szólt hozzá: „Hallod-e megveszem a lovadat, megfizetem, amit kérsz.” De az ember nem adta. Akkor azt mondta neki: „Nem látod, hogy akkor itt kell maradnom? Ha nem akarod pénzért sem odaadni a lovat, akkor másképp veszem el, mert ma olyan időket élünk, amikor senki sem kíméli a másikat.” Erre az ember odaadta a lovat, csakhogy most megint eggyel többen lettek. De mivel Albin úr nem akart kárt okozni szegény fickónak, felültette a ló farka felől, és őt is magukkal vitték. Amikor már Pozsony felé tartottak, pénzt adtak neki, így meglett végül a fizetsége. A csata utáni első éjszakán a kegyetlen viharban lovagoltak. Utolérte őket egy lengyel úr tizenegy lovassal, s mivel jobban féltek a magyaroktól, mint a törököktől, megkérték, hogy tartson velük testvériesen. Ám az úr büszke lengyel volt. Nemet mondott, és megindult feléjük. Megijedtek, mert amazok többen voltak, s attól féltek, hogy agyonütik őket. Ekkor előbukkant mintegy kétszáz magyar, akik szintén menekültek. Mikor meglátta őket a lengyel úr, megint Albin úrhoz fordult, és kijelentette, hogy velük tart, így már tizenöten lettek. Mikor látták, hogy a magyarok feléjük tartanak, nagyon megijedtek, mert látták és tudták, miféle emberek. így tehát együtt maradtak, és mivel olyan sötét volt, hogy egymást se látták, de amikor dörgött és villámlott, a villám fényénél legalább láthatták egymást. Most már úgy gondolták, megmenekültek a töröktől, és hallgatásba merültek a sötétség meg a fáradtság miatt. Akkor a magyarok tüzet gyújtottak, hogy megmelegedjenek. Ekkor Albin úr és az övéi egyedül maradtak, lefeküdtek egy kerítés tövében, és nagyon fáztak. Albin úr akkor így szólt: „Meg kell melegednem, mert meghalok a hidegtől.” Csak nadrág és ing volt rajtuk, és mellvért, és teljesen átáztak az esőben. Tehát Albin úr azt mondta: „Át kell melegednem, kerül, amibe kerül.” Odament a magyarokhoz, s hozott egy égő ágat tőlük. Két emberének megparancsolta, hogy darabolják fel a kerítést és gyújtsanak tüzet, és közben ő is gyűjtést hasogatott a kerítésből. Amikor tüzet raktak, szitkozódva odajött az egyik magyar. Talán valami ürügyet keresett [az összetűzésre]. Ezt a kapitány is észrevette, és kérte Albin urat, hogy menjenek tovább, mert nem lesz ez jó. Reggel tehát elmentek, de addig nem aludtak, mert azt hitték, a magyarok meglopják őket, s így aztán a magyarok sem aludtak. Nem tudták, hogyan hagyják ott a magyarokat anélkül, hogy azok agyon ne ütnék őket. Szerencséjükre a portyázó törökök ide is eljutottak, és még hajnalban gyújtogatni kezdtek; azt a néhány ezer törököt, akik gyújtogatnak és rabolnak, portyázóknak nevezik. Amikor a magyarok ezt messziről meglátták, elsiettek, de előbb egyikük odament Albin úrhoz, és azt kérte tőle, hogy igazítaná meg a kengyelvasat. Amikor megfordult, kissé meglökte Albin urat, de a kapitány odanézett, és bólintott neki, hogy teljesítse a magyar kívánságát, mert attól tartott, megint ürügyet keresnek az összetűzésre. A magyarok tehát elmentek a portyázó törököktől való félelmükben, ők pedig megszabadultak a magyaroktól: Enni, inni, éjszakázni egy nemesúrhoz tértek be, akinek a mezőn volt a háza. Megkérték a magyart, hogy adjon nekik enni és inni a pénzükért, mert a kapitánynak van még egy aranya - valójában 70 aranya volt, amit bevarrt a ruhájába, különben a törökök mindet elvették volna tőle. De a magyar nemesúr nem akart semmit sem adni nekik. Akkor azt mondták, hogy ha pénzért nem ad nekik 126 Források