B. Szabó János szerk.: Mohács (Nemzet és emlékezet, 2006)

I. Források

ra elhamarkodottan - a csatából kiragadták, inkább balsorsunkra, hogy királyunkat is elveszítvén, ne csak azt kelljen elszenvednünk, amit a külső ellenség mért ránk, hanem a meghalt helyébe más király választása körüli belső viszálykodások és pár­­toskodások is gyötörjenek minket, akik vétkeink miatt ennél szigorúbb büntetést is érdemiünk. Tudjuk ugyanis, hogy az a kettő a végsőkig hű volt a királyhoz, és épsé­gének védelmére mindenekfölött törekedett. Ami pedig ama hármat illeti, aki a ki­rályi személy őrizetére rendeltetett, nyilvánvaló, hogy az ellenségtől, melynek vissza­szorítására indult, nem térhetett vissza korábban, mint ahogy megfutott egész hadunk, mert egyikük fogságba esett, és még azon helyt ki is szabadult. Ügy hiszem, annál mélyebb felháborodással vehetjük tudomásul, hogy egy bizonyos személy hazug mó­don merészkedik e tárgyról közzétett beszédében — ha ez egyáltalán beszédnek mond­ható — a mieinket királyuk árulóinak nevezni.63 Hát állíthatjuk-e, hogy elárulták a királyt azok, akik neki mindenben jó és hűséges alattvalóként szolgáltak, akik csak­nem mindnyájan ugyanazon a mezőn hevernek, ahol a király hever, halálukkal is tanúsítván, mennyire hívek voltak királyukhoz, mennyire szerették a hazát? Ez pe­dig, ez a híres történetíró, aki ilyeneket ír, és nemzetünk ellen annyi rágalmat össze­hord, e vereség történetét is úgy írta meg, hogy én szégyellem magam, amiért ő ennyire ostobán számára ismeretlen dolgot merészkedett a nyilvánosság elé tárni. De térjünk vissza tárgyunkhoz. A király serege a mondottak miatt erősen megzavarodván és már­­már menekülőiéiben, mégis még sokáig küzdött, már nem azon a tágas síkságon, hanem éppen az ágyúk előtt, melyek annyira közel álltak hozzánk, hogy tíz lépésre sem voltak, végre is, amikor már nemcsak félelem töltött be mindent, hanem ágyú­füst is, és már látni sem lehetett, a sereg nagyobb része kénytelen volt lehúzódni a völgybe, mely ama mocsaras víz mellett feküdt, miközben a hátramaradottak még mindig vitézül csatáztak az ágyúk előtt. Egyébként, amikor azok is, akik a völgybe húzódtak alá, ismét visszatértek, hogy fölvegyék a harcot, az ágyúk ereje és füstje már tűrhetetlennek látszott, a sereg nagyobb része megfutamodván, ők is menekülésre kényszerültek. Futott tehát egytől egyig mindenki, ki merre látott, és leginkább ama helyen keresztül, ahol kevéssel előbb ujjongva, a győzelem reményével eltelve jöttünk, és a táborhelyen át, melyet az ellenség előzőleg úgy szétrombolt és elpusztított, hogy szinte nyoma veszett, és mindenütt szanaszét hevertek azoknak a hullái, akik a tá­borban maradtak. Az ellenség, látva a mieink futását, vagy azért, mert cselt szima­tolt, vagy mert kimerült a csatában, sokáig zárt sorokban maradt, és csak az éjszakai sötétség beállta előtt indult a mieink üldözésére. Ez a dolog, és hogy az éjszaka nem­sokára sűrű záporral együtt megérkezett, sok embernek vált üdvére. A szabályos üt­közet körülbelül másfél órán keresztül tartott. Abban a vizenyős mélységben is jó néhányan pusztultak el, mert később ott, Mohács fölött fél mérföldnyire egy falucs­ka alatt, melyet Cselének nevezünk, és amely környék akkor a Duna áradása miatt a szokásosnál több víz alatt állt, egy meredélyes szakadékban találták meg a király testét, akiről némelyek azt mondták, hogy maga is amott esett el, itt fulladt vízbe lovastul úgy, ahogy volt, fegyverben, amely helyen sokan mások is elvesztek, és a közelben megtalálták Trepka András és Aczél István testét. A szerzetes állítólag az első sorokban hősiesen harcolva hullt el, törzséről levágott fejét másnap hosszú lán­dzsára tűzve, diadalmenetben hordozták körül az ellenség táborában, mondják, hogy később a császár sátra előtt állt. A csatát követő napon a foglyok közül ezerötszázat, közte a főnemesség nagy részét egybegyűjtötték, és a győztes sereg előtt lefejezték, a császár vérükkel áldozván isteneiknek; a foglyok közül néhányat meghagytak, hogy legyen, akit a császár és Ibrahim pasa kifaggathat a szükséges tudnivalók felől. Köz­tük volt Miklós, vezetéknevén Herczegh,64 ami magyarul vezért jelent, akit csakugyan hercegnek és királyi kincstartónak hittek, aztán Prileski János és Maczeyowski János lengyelek,65 mindketten királyi kamarai tisztviselők, akiktől később, mikor a király­néhoz visszatértek, sok mindent megtudtunk, amit a történetírói tömörség most nem enged elbeszélni. Megmaradt Fekete Mihály és Majtényi Bertalan, akiket később nagy Keresztény források 151

Next