B. Szabó János szerk.: Mohács (Nemzet és emlékezet, 2006)
I. Források
Negyven- vagy ötvenezer puskás és gyalog - kik éles körmű tigrisekként harcoltak fulladt a küzdelem örvényébe. A rajtuk levő páncélingek voltak azon hálók, melyek megfogták e szerencsétleneket, s melyek miatt nem tudtak elfutni. A nyomorultak hulláiból emelkedett halmok teljesen elborították az egész térséget. A halál tőrt vetett páncél képében, A kard elmetszette a remény fonalát. Azoknak az útját pedig, akik a harc veszedelmes szorosából kiszabadultak, és a küzdelem tengeréből partra jutottak, az akindzsik állták el, akik most előtörtek leshelyükből. A hit harcosai előtörtek leshelyükből, S a gyaurok egymás után arcra hulltak. Lélekrabló lándzsáikkal könyörtelenül öldösték, akiket elérhettek, s eközben harci rivalgásukkal megrengették az eget és földet. Mikor az este beállott, az éj seregének támadása valóságos jótétemény volt a szerencsétlen végűeknek. A sötétség fekete hada közbelépvén, egyszerre megszabadította e rossz érzelműeket az iszlám győzhetetlen seregének körmei közül. A rossz úton járóknak egy nagy csapata az éj sötétségében eltévesztette az utat, s a folyónak rohanva, lovastul együtt beleveszett az ingoványba. Másik csapata pedig, mely megmenekült a harc tüzétől, jobbnak tartván a vízbefúlást, a Duna hullámaiba vetette magát. Néhány nap múlva aztán Belgrád és Szemendre mellett vitte a víz e szerencsétlenek hulláit. A gonosz mívű, nyomorult és szerencsétlen király pedig - miután föntebb már jelzett módon a küzdelemben tehetetlenné tétetett, nagy serege és kemény szíve kettévágatott, s szerencséje szárnya kitépetett - elfutott a csatatérről, sebesülten, legyőzetve, kifosztva, nyomorultan, tönkretéve, méltóságától megfosztva és környezetétől elhagyatva. A szégyen tüze égetvén hitvány lelkét, lovastul, fegyverestül a vízbe ugrott, s azok számát szaporítá, akik elestek, vagy vízbe fúltak. A harc tüzétől égvén, vízbe dobta magát, Eső elől menekülve jégesőre talált. így végződött élete. Napjainak forgása megszűnt, múlandó életének lajstroma bevégeztetett mind e világnak, mind az örök életnek elvesztése által. Tábora, mely olyan volt, mint a tavasszal virágokkal és gyümölcsökkel pompázó kert, most aszály szárította mezőhöz hasonlított. Fegyvertára, ágyúi és összes hadiszerei, melyek nagy bőségben valának, ott maradtak szétszóródva. Szekerei, melyek a világ gazdagságát magukban foglalták, kifosztattak, s egyszerre olyan üresekké lettek, mint a legnyomorultabb ember erszénye. A fosztogató seregnek szeme és szíve pedig jóllakott arannyal és ezüsttel. Miután némelyek felöltötték a vértanúság ruháját, a hit harcosai pedig már jóllaktak a harccal, a sereg táborba szállt naplemente után, az utolsó ima ideje előtt. A dicső és felséges szultán számára az ég magasságával vetekedő sátort ütöttek fel. A harci lakomában megrészegedett vitézek örömmel élvezték a nyugodalmat. Úgy telepedtek le, hogy a következő napon még ez állomáson maradnak pihenni. Reggel, mikor a kelet királya feltűzte zászlóját S elűzte az éj fejedelmét, 220 Források Függelék az előző fejezethez