B. Szabó János szerk.: Mohács (Nemzet és emlékezet, 2006)

I. Források

Ferdi:1 A törvényhozó Szülejmán szultán története (1520-1542), 1540-es évek (Részletek) Mihács [Mohács] mezeje és a Dirava [Dráva] folyó közt egy nagy terjedelmű mocsár volt. Mikor a gyaurok serege ennek közelébe ért, a nevezett mocsáron áthatolni éppen olyan rendkívül nehéz volt, mint a tű fokán. A győzelmes hadsereg azonban mégis átkelt az említett mocsáron, és a negyedik állomáson a mihácsi mezőre érkezett. E na­pon reggel a győzelmes hadsereg teljes fegyverzettel fölszerelve lóra ült, a páratlan vi­lágbíró Őfelsége pedig megszemlélte a sorokat és ezredeket, s megdicsérte. A csak dia­dalra gondoló hadsereg ezen a napon is menetelt, s ikindi felé,2 amikor megállapo­dott, a hit ellenségei láthatók lettek. A győzelmes hadsereg azonnal hozzákezdett a sorok és ezredek alakításához, s elkészült a harcra és küzdelemre. A próféta futásának ideje után a 932. év zil-kade havának 20. napján,3 mely szerda volt, ikindi idején a világbíró Őfelsége a boldogság udvarához tartozó gyalogos- és lovassereg között a középponton foglalt állást, mint a lélek a testben. Balszárnyon a ruméliai hadtest, az óceánéhoz hasonló hullámzásba jővén, legelőször nyomult elő­re; ennek balszárnyán a végvidéki bégek és az akindzsik haladtak előre a bátorság pa­ripáját ugráltatva; a jobbszárnyon pedig az anatóliai hadtest fordította bátor arcát a csatatér felé. így az egész embertenger háborogni kezdvén, a tavaszi rózsaliget színé­ben pompázó ezredek és csapatok - aranyos fegyverzetükben és acél harci szereik­kel - olyan szikrázó tűzzé váltak, melyet a szent harc szele szított, mialatt a trombi­ták harsogása és a dobok pörgése a szilárd égboltig felhatott. Ropogtak a dobok, harsogtak a trombiták. Azt hitted volna, hogy az óceán kezd háborogni. A hit ellenségei is, ti. 80 000, vasba öltözött, erős testalkatú gyaur, jobb- és balszár­nyat s centrumot alakítva, három hadtestben jöttek szembe. Egy ideig a csarkadzsik4 nyargaltatták a vitézség paripáit a harcmezőn, a harc tengerének apálya és dagálya szerint majd előnyomultak és üldözték őket, majd visszahúzódva engedtek. A pajzsok mellüket feszítették az ellenség elé, az íjak összehúzták szemöldöküket, a kardok ki­nyújtották nyelvüket, A csatatér egét felhő borította be, Villám cikázott mindenfelé, a kard villáma. A harc tengere mindig jobban hullámzott. A sárkányhoz hasonló ágyúknak és a vil­lámhatású puskáknak füstje, villámhordozó felhővé változva, felszállt az ég felé, s e felhőkből tűz és mennykő hullott a földre. A levegő a csatatér felszálló porától a föld képét, a föld színe pedig a lovak patkóitól az égbolt képét vette magára. A gonosz mívű király - ki a fentebb említett módon a Ben-i-Aszfar5 hitetlen sere­gét három hadtestre osztotta - ágyúval és puskával nem törődve, s romlott szívét nem engedve megfélemlíteni; a maga gonosz természetű, hitvány embereivel egyenesen az iszlám hadseregének centrumára rohant; jobbján levő páncélos csapatai a ruméliai, a balján álló bősz tömegek pedig az anatóliai hadtest felé tartottak. A muzulmán hadsereg is tüstént mozgásba jött, mint a forgó égbolt, és minden oldalról rárohant az átkozottakra, s támadás és hátrálás felváltva követték egymást. Mintha a kardok és alabárdok vakító villámok lettek volna, melyek a hitbajnokok karjainak egén ci­káztak, vagy pedig a világot megvilágító nap lettek volna, mely a hüvelyből, keletről fölkelve valamely testben, nyugaton alkonyodott le. Mintha a lándzsák a győzelem kertjében kecsesen hajlongó ciprusok lettek volna, melyeknek tövét a gyaurok vé-222 Források Ez a fejezet a csata lefolyását adja elő

Next

/
Oldalképek
Tartalom