Gyurgyák János - Kisantal Tamás szerk.: Történetelmélet. II. (Osiris tankönyvek, 2006)
IV. A történeti megismerés, megértés és magyarázat
szűk szemügyre ugyanis, annál messzebbre vezet. Úgy látszik, hogy itt olyan kérdések megoldásáról van szó, melyek messze túllépik a szokványos történeti stádiumok körét. Diszciplínánk ugyanis - mind a tárgy vonatkozásában, mind pedig módszertani szempontból - valójában egy egészen más területet fog át, mint ahogy azt a történelemr<51 gondolkodván eddig általában hitték. A tárgyat tekintve nem pusztán azzal van dolga, ami hagyományosan a történetírás területéhez tartozik, hiszen az emberi dolgok mindegyikének létrejötte és léte egy olyan momentumot foglal magában, amely történeti természetű, tehát tudományos szempontból csakis a történettudományhoz tartozik; az emberi dolgokban éppen e momentum a legfontosabb, ez az, ami lényegbevágóan emberi. Ebből egyúttal még az is adódik, hogy e dolgok vizsgálata során nem alkalmazhatjuk ugyanazt a módszert, mint amit a teljesen más jellegű dolgok esetében. A tudományos módszert ugyanis ama tárgy határozza meg, amellyel foglalkoznia kell, mint ahogy az utat az a végcél, amelyhez el kell vezetnie. A történeti dolgok mércéjét és jellegét meglelni bennük magukban kell, vagyis kell hogy legyen egy történeti módszer, s ezen a területen ennek és csakis ennek kell alkalmazhatónak lennie. E mondatot valódi jelentőségében csak akkor fogjuk fel, ha emlékezetünkbe idézzük azt, hogy miképp uralja újból a gondolkodást - hamis alternatívaként - a spekulatív és materialista világszemlélet mint a filozófiai és a fiziko-matematikai módszer ellentéte, mégpedig úgy, mintha az emberi gondolkodás és megismerés szükségszerűen vagy az egyik, vagy a másik formához tartozna. Ez az alternatíva azért hamis, mert ily módon az ember szellemi-érzéki természetét mindig csak ezen absztrakt ellentét egyik oldalát figyelembe véve fogjuk fel. E természet viszont minden egyes pillanatban a mondott ellentét folytonos és jelen levő kiegyenlítődésének és egységének állapotában van. Minden oda konkludál, hogy megtaláljuk azt a módszert, amely, jóllehet empirikus, mégis az eszmékben mozog, s amely, jóllehet osztozik a spekulációval az ideális hatalmak bizonyosságát illetően, mégis csakis az empirikus valóságban s empirikus módon kutat. A történeti stúdiumoknak az a feladata, hogy megtanuljunk történeti módon gondolkodni. A történeti módszer jelentősége abban áll, hogy megmagyarázza, milyen formákban mozog a történeti gondolkodás, s a történeti területe addig terjed, ameddig e módszer alkalmazható. Az említett hamis alternatívában e módszer tudatosan a köztes helyre lép. A történeti módon való gondolkodás tehát semmiképpen sem csak a történeti kutatónak vagy a történetírónak privilégiuma; e képességet mindenkinek magában kell hordania s ápolnia, akinek - elméletileg vagy gyakorlatilag - az erkölcsi hatalmak megformálódásaival van dolga, mégpedig azért, hogy e hatalmakat a maguk váltakozó jelenségeiben és folytonosságában megragadja és felfogja. A történeti gondolkodásnak, ahogy Wilhelm von Humboldt nagyon találóan mondja, fel kell ébresztenie és táplálnia kell a valóság iránti érzéket. A valóságban ugyanis mindkettőt megilleti a maga igazsága; a jelenségeket, s azt is, ami bennük megjelenik tudniillik az ideákat. A jelenségek változnak, mivel az igazság teljes egészében sohasem formálódik meg bennük; a véges dolgok a végső tökélyre jutás analógiáját a mozgásban, az előrelépésben nyerik el. A valóság dolgai iránti érzék azt jelenti, hogy a bennük honoló igazság felismerszik, a mozgásaikban rejlő vágyakozás pedig, ami az igazságukhoz való eljutásukra irányul, érthetővé válik. Aki megtanult történeti módon gondolkodni, az nem ismeri sem az egyedivel, sem a különössel szembeni filozófiai ridegséget, sem pedig azt a még nagyobb ridegséget, amely mindenütt csak számot és anyagot, kizárólag fizikai erőket lát. Aki megtanult történeti HISTORJKA ♦ 47