Buza Péter (szerk.): A nagy Kadarka könyv (Budapest, 2012)
Tarján Tamás: A NAGY KADARKA
- A magnó vinóhoz lehívom az öreget, egy éve már, hogy utoljára kóstoltuk. [...] Kényszeredetten mosolygok, értem én, ünneplőt ölt az öreg, nehogy megsértődjön az a bor. [...] A dugó finoman cuppan, a vendéglős a parafát szaglássza. A fene a gusztusát, nézem elképedve. Aztán a palackba is beleszagol, maga mellé teszi, és az almáriumból hosszú nyakú karaffákat meg poharakat pakol az asztalra. Mustrálja az edényeket, végül a legnagyobba tölti a bort. Az alul hasas, felül nyúlánk üveg derekáig ér az ital. Gyertyát tart mögé, körbe lötyköli, aztán belészippant, majd behunyt szemmel mosolyog.- Érzem az illatát - szólal meg a vénember -, csak javított rajta az idő. [...]- Mekkorák ezek az üvegek? - kérdem, hogy teljen az idő. Sejtem már, hogy valami szertartásfélébe csöppentem. Ezzel az úttal tartoztam az ördögnek. Csak fejezzék be a hókuszpókuszt vacsoráig, aztán mehetek a Pannóniába, talán még elcsípem Zsaludot.- A meszelyes - mutat a legkisebbre Ármin - négy deci, az iccés nyolc, a pintes meg a duplája, egy liter hat deci. Nyolcszázhetvennégyben, mikor bejött a metrikus világ, akkor kezdték elfelejteni ezeket, pedig a magyar bornak ez való. Iccés butéliából pintes üvegbe, hogy pihenjen.- Hogy pihenjen? A bor? - csattanok fel most már türelmetlenül, mert arra gondolok, hogy hülyére vesznek. Hans rám mered, s mikor látja, hogy semmit sem értek, mint az oktondi gyermeknek türelmes dadája, nyugodtan magyarázza:- Ez a bor sok éve vár üvegbörtönében. Fektében a csersav csapadéka szívós záróréteget vont dugójára, a külvilág megszűnt számára, s most újjászületve, akár a kisdednek, mély levegőt kell vennie. Szellőzésre, ringatózásra van szüksége. Készülnie kell hogy betöltse tisztét, mire mustkorától készült, hogy tökéletes borként kóstoljuk. Hagyjunk ehhez neki egy darab időt! Hiszen ez egy költői, nézem az embert elnyúlt képpel, és önkéntelenül is a könyvesállványára pillantok, mely azért elég különös egy italraktárban.- Mind a borról, a szőlőről szól - mondja a gazda. A polchoz lép, keresgél, könyveket emel le, az asztalhoz hozza őket, és magyarázni kezd. [...]- Itt van Bél Mátyás latinul írt munkája, vagy az öreg Schams Ferenc patikáriusé, kinél e honban senki nem tett többet a borkultúráért, a Magyarország szőlőmíveléséről való vizsgálódások. Nyolcszázharmincegyben jelent meg. Uram, több mint hatvan éve készülődik az áttörés, s csak nyomokban van eredménye. Majd hosszasan értekezik az azóta eltelt szomorú időkről, az ostoba hazai borkultúráról. Úgy fél óra múlva aztán hozzálát, hogy töltsön. Na végre, sóhajtok magamban, és kezembe fogom a poharat, de erre felkiált a gazda.- Ácsi, hová ez a féktelen rohanás!? A nagy bornál nézzük annak a pohárban való játékát. Beleheljük illatát, aztán meg...- Megisszuk - vágok közbe.- Nem, nem - folytatja Komlós - előbb beszélünk róla. Ezen mind nevetünk, a többiek felszabadultan, én meg kínomban. [...] Szólni nem merek, türelmesen várok a vénemberrel együtt, aki szintén nem nyúl a poharához.- Na, milyen? - kérdi az öreg.- Fényes, mint a nap, csillogó, mint a frissen kifolyt galambvér. Szép csíkokban csorog, felül épek a boltívek. [...] Na, öreg - kérdi Hans -, mit érzel? [...]- Emlékszel?, öt éve még volt egy kis virágillata is, most meg már csak a gyümölcsök, a fekete ribizli meg talán az erdei szamóca... igen, a szamóca erősödött. - Megint szippantgat, s mintha maga sem hinné, hozzáteszi: - Megjelent valami fűszer is. Döbbent csend támad, de nem szólnak, várják, miről beszél a vak.- Ha csak meg nem bolondultam vénségemre, ebben paprikaillatot érzek, istenuccse őrölt paprikát. Erre persze mindenki heves szimatolásba kezd, röpködnek a gyümölcsnevek, végül megegyeznek, hogy tényleg, mintha paprikaillatot is éreznének. [...]- Még a tavalyi kóstoláshoz képest is hosszabb lett - mondja Hans. Szóval hosszabb lett, tűnődöm. Nem savanyúbb, nem édesebb, hanem hosszabb, mint a gatyamadzag, vagy az öreg varkocsa. Már én sem bírom tovább, lássuk azt a hosszú bort, ragadom meg a poharam, mire Ármin még egy utolsó tanáccsal lát el, mint a vándorútra induló legkisebb fiút, kinek apja a pitvarról még odakiált valami holtig tartó bölcsességet.- Az édeset a nyelvhegyen, a savanyút hátrébb, a keserűt meg a nyelvháton, a tövénél érzed! Hát ezt eddig nem tudtam, mégis éreztem ezt-azt, jut eszembe, aztán végre belekortyolok a pohárba. És ez a korty egész életemre elkísér. A bor betölti szájüregemet, finom gőzök robbannak elő belőle, illatok, ízek bonyolult szövedéke kerít hatalmába, s mikor lenyelem, még sokáig zsong az aromák kavalkádja. Most értem meg, miért hosszú ez a bor. Ez az íz- és illatélmény úgy viszonyul az eddig általam fogyasztott borokhoz, mint egy öreg, fogatlan Gellért-hegyi kéjbanya Vénuszhoz. Én eddig csak savanyú vagy édes borokat ittam, vékonyka zamattal, és ahogy lenyeltem azokat, aromájuk elillant, csak valami ecetes íz maradt a számban. Hans és Ármin engem figyelnek. Az arcomra kiülhet a csodálat, mert elégedetten mosolyognak.- Mondtam neked - bólint Ármin - megérintette a gyereket. Van ennek ínye a jóhoz, csak meg kell neki mutatni. Na, Milán, milyen ital a bor?- Én még hasonlót sem kóstoltam. Mi ez, vagyis miből, milyen szőlőből készül? - hebegtem.- Milyenből és főleg hogyan? - simogatja meg a palackot Hans. - Ez egy kadarka, egy nemes kadarka, melyet uraságod bizonyára számtalanszor ivott már. Csakhogy ennek a szőleje Szekszárdon termett, mikor talán maga még meg sem született, nyolcszázhetvenhatban. Nagy év volt az, hosszú, napos ősszel. De ott is a Bakator-dűlőben, és onnan is csak válogatott fürtökből. 225