Goullet, Monique - Parisse, Michel: Középkori latin nyelvkönyv. Egyetemi hallgatóknak (Budapest, 2019)
A középkori latin története az V-től a XV. századig terjed. Ezer év alatt e nyelv lassú fejlődésen ment keresztül, ugyanakkora változatosságot kínálva, mint az úgynevezett klasszikus majd késő antikvitás nyolc évszázada alatt. A Római Birodalom végére pedig már oly sok változás állt be, hogy azt néha inkább a kései latin névvel illetik. A latin azonban életben maradt a XV. század után is, és az irodalomtörténet a reneszánsztól a XVIII. századig megannyi latinul írt verset és színdarabot tart számon. Végül ennek a neolatin nyelvnek az ereje akkora volt, hogy egészen a XX. század elejéig latinul nyújtották be a doktori disszertációkat: láthatjuk hát, hogy a középkor a latin nyelv történetének mindössze egyetlen szakasza. Nem helyes tehát szembeállítani a középkori latint a klasszikussal, és az előbbit úgy mutatni be, mint az utóbbi leromlott változatát. Legelőször is nem szabad, hogy azok a sajátosságok, amelyekre a latin nyelv a századok folyamán szert tett, elfedjék filológiai folytonosságát: a latin különböző korszakai közt finom elkülönülés van, nem pedig éles szembenállás. A középkori latin megértéséhez számba kell venni az említett késő antik időszak keresztény latinjának hozadékát, amely korszak során a keresztény világnak valódi saját - e világ új fogalmait magába szívó - nyelve alakul ki. Ezenfelül a klasszikus latin szolgált mintául és eszményül Nagy Károly „tanítóinak”, akiknek a latin nyelvű „mütermelésnek” az ún. Karoling reneszánsz alatti megújulását köszönhetjük, mely az élő latin irodalom több évszázadának nyitánya volt. Bizonyos mértékig tehát a középkori latin olvasása lényegében nem más, mint a klasszikus latiné, leszámítva, hogy a történész elé kerülő szövegek ritkán korábbiak a IX. századnál.