Galgóczi Erzsébet: Megszállt országban (Budapest, 2005)

A magamfajta „modell" után dolgozó, úgynevezett realis­ta írónak két ihletforrása van: vagy egy esemény, vagy egy jellem. Mint egy öreg ügyész egyszer megfogal­mazta: ha ismerek egy esetet, ki tudom hozzá találni az embert, aki azt „elkövette". Ha pedig ismerek egy em­bert, ki tudom találni „az esetet", amit el fog követni. Egy prózaíróban, kellő szak­mai tapasztalat alapján ugyancsak kifejlődik ez az érzék. Az igazi, persze az, ha az eseményt is és a benne szereplő embert is módom van a valóságból ismerni. 14 éves voltam, amikor befejeződött a második vi­lágháború, és 25 évnek kel­lett eltelnie, hogy írni merjek róla. Pedig életem alapvető élményei közé tartozik: ez ál­lított egyszer s mindenkorra a humánum, az értelmes, al­kotó élet harcosai közé. A há­ború az emberi élet legna­gyobb képtelensége. Az én háborús élményeim nem olyan „látványosak", mint például a fronton járt katona-

Next