Horváth Lajos: Trianonig és tovább. Történeti és politikai iradok (Budapest, 2018)
VII. Jelképek harca égen és földön
vele. A harang már-már elérte a felszínt, de mindig elszakadt a kötél. Egyesek úgy vélik, hogy ötven vagy száz évenként kondul csak meg a harang a mélyben. Mások még meg is toldják azzal, hogy akkor is csak az igaz emberek hallhatják. Őrszentmiklóson, jelenleg Őrbottyánban működik hazánk, sőt a Kárpát-medence egyetlen harangöntő műhelye, üzeme. Ennek az üzemnek a története - mint látni fogjuk - híven és keservesen követi nemzeti történelmünket. Valamikor, még az I. világháború előtt, egy Ispácán (Pozsony vármegye) született legény, akit Szlezák Lacinak hívtak, elszegődött Pesten harangöntő tanoncnak Túri Ferenc híres harangöntő műhelyébe. Már segéd volt, amikor kitört a háború és bevonult katonának. Állítólag Rákosi Mátyással együtt szolgált egy időben. Aztán vége lett a háborúnak és Szlezák László szépen hazaballagott, hazavonatozott szülőfalujába, Ispácára. A baj csak az volt, hogy Ispácán nem tudott harangot önteni, műhely nem lévén. Ráadásul a fránya politikusok összevissza huzigálták az országhatárokat és a takaros falu, Ispáca éppen Csehszlovákiához került. Szlezák László ekkor gondolt egy nagyot - harangöntés nélkül nem élhetvén - és megjelent az öreg Túri műhelyében Pesten, hogy folytatná a mesterséget. Nosza, fiává is fogadta az öreg, és elkezdték önteni a harangokat százszámra. Nagy volt ugyanis a keletje, hiszen sokezer harangot vittek el hadicélra az I. világháborúban, hogy ágyúkat öntsenek belőlük. Nem kongással, kongással szóltak ezek már, hanem puffogással, buffogással, böffentésekkel. De hát mikor mi kell, most harang, majd ágyú és megint harang, így rendeli a világ folyása. Igen ám, de megint jött az ágyúkorszak, a II. világháború, és a németek 1944. márc. 19-én megszállták Magyarországot. Nagy német alapossággal a magyar Honvédelmi Minisztériumon keresztül elrendelték hazánk harangjainak az összeírását, hogy a Diósgyőri Hungária Vegyi és Kohóművekben mindenféle fegyvert gyártsanak belőlük. Az is a német szakértelemre vall, hogy a nyilvántartás „felfektetését” természetesen a legjobb harangöntőre, Szlezák Lászlóra, amúgy aranykoszorús mesterre akarták bízni. Ő öntötte nagy részüket, ő tudja legjobban, hogy hol kalimpálnak. Eddig a gondolat hibátlan és szakszerű. Ámde Szlezák László nem vállalhatta, nem is vállalta saját teremtményeinek a halálba, a kivégzés színhelyére küldését sem egyenként, sem tömegesen. Ez az, amivel nem számolt a német alaposság. No jó! Akkor bízzuk az inasára, Gombos Lajosra gondolták a németek a Honvédelmi Minisztérium kezével -, az is ért már eleget hozzá. A nem egészen tizenhatéves fiatalember kénytelen volt elfogadni a számára is szörnyű megbízatást. Öt-hat hétig járta, egy szakasz magyar honvéddel keleti országrészeinket, hogy a harangokat lajszámba vegye a háborús cél érdekében. A háború ekkor ugyan már veszve volt, de mindegy. Végül el nem viselhetvén a lelkiismeret-furdalást, hősünk megszökött a feladat elől és Érmihályfalván (Bihar vármegye) húzta meg magát jóbarátnál, jobb idők elkövetkezését várva harangokra és emberekre. Megjöttek a ruszkik, akik nem lévén olyan akkurátusak, mint a németek, egykét templomtornyot szétlőttek, különösen, ha német figyelő tartózkodott benne, és kész. Annak annyi. Egy minutát sem vesződtek a harangok összegyűjtésével, pláne összeírásukkal.