Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. II. Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság (Szekszárd, 1997)
VII. Gazdaság
501 végbe, és ekkor már 159 gőzekét használtak. A gőzcséplőgépek száma mintegy 9 ezerre nőtt. A lóvontatású vetőgépek és cséplőgépek állománya egyaránt 40 ezer fölött volt. A lóvontatású arató- és kaszálógépek száma megközelítette az 5 ezret. Az I. világháború küszöbén a cséplés 90%-át már géppel végezték. A géppark növekedésének forrása részben a mezőgazdasági gépek behozatala volt, ami a század első évtizedében több mint megkétszereződött, részben a hazai gyártás. A két világháború között az 1920-as évek második felének konszolidációja és a felvett jelzálogkölcsönök révén folytatódott a mezőgazdaság gépesítése, ami két fő műveletre összpontosult: a traktorvontatásra és a cséplésre. A traktorállomány az 1925. évi 1183 darabról 1928-ban 6 ezerre nőtt. A hőmotoros cséplőgépek száma 1928- ban már meghaladta a 9 ezret, és ezzel párhuzamosan megindult a múlt századi járgányos és gőzcséplők leváltása. A technikai fejlesztést megakasztotta az 1929- 1933. évek válsága, ami a pénzügyi és hiteléletre is kiterjedt, így jelzálogkölcsön felvételére nem vagy csak alig nyílt lehetőség. A gazdasági válság nemcsak a gépvásárlásokat vetette vissza, hanem sok gazdaságban leállították a traktorokat: míg 1929-ben 6800 traktor volt üzemben, 1934-ben csak 3600. Jelentősen csökkent a használatban lévő gőzekék száma is. A gépesítés később is csak lassan haladt előre. A traktorok száma 1938-ban alig néhány tucattal volt több mint egy évtizeddel korábban. Változatlanul alacsony volt a munkagépekkel való ellátottság. Nemcsak az ekék száma maradt el a kívánatostól, de boronát és kultivátort is inkább csak a nagyobb birtokokon alkalmaztak. A 100 kh-nál nagyobb gazdaságokban levő aratógépek a kalászos gabonák területének mindössze 15%-án tették lehetővé a gépi aratást. Tehergépkocsi még alig volt található a mezőgazdaságban. A vonóerő 94%-át az igásállatok szolgáltatták. A mezőgazdasági munkanélküliek nagy száma és az alacsony napszámbérek szükségtelenné tették a technika jelentősebb modernizálását, ami leginkább az aratógépek elterjedését gátolta. A II. világháború utáni első években a termelés fő nehézsége a vonóerőhiány volt. A szántásra alkalmas traktorállomány 1945-ben a háború előttinek a felét sem érte el. A háború előtti állati vonóerőnek több mint fele hiányzott, amit nem pótolt a lecsökkent és üzemanyaghiány miatt rosszul kihasznált traktorállomány. Hiány mutatkozott a munkagépekben is, amihez hozzájárult a meglevő gépállomány avulása és a felújítás elmaradása. A II. világháború után az új traktorok állami tulajdonba kerültek és a gépállomások üzemeltették őket. 1948 végén 110, 1952 végén 364 gépállomás működött, miközben az általuk használt traktorok száma 1484-ről 9342-re nőtt. A gépállomásokat a mezőgazdaság szocialista átszervezésének elősegítésére szervezték meg, valójában azonban a szövetkezetek gazdálkodásának közvetlen irányítását bízták rájuk. Később megváltozott a gépállomások szerepe: központból gazdálkodó vállalattá kezdtek átalakulni. Első lépésben a talaj-előkészítés, vetés és növényápolás munkagépei és a vontatásukhoz szükséges könnyű erőgépek kerültek a munka helyszínére. 1957-ben engedélyezték a szövetkezetek korlátozott gépvásárlását, megtörve ezzel a mezőgazdasági gépek tulajdonának állami monopóliumát. 1961-ben még 235 gépállomás működött az országban, amiből 1964 elejéig 143 maradt fenn. Az évtized végéig azután a gépállomási hálózat teljesen megszűnt. Egy részük gépjavító állomássá alakult át, saját géppark nélkül. A traktorok száma 1948-ra elérte a háború előttit, az 1950-es évek elején már csaknem kétszer annyi traktor működött (13 ezer) az országban, mint 1935-ben. 1970- ben számuk elérte a 67 ezret, ami azután számszerűen már nem is nőtt tovább. A