Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. II. Természeti környezet, népesség és társadalom, egyházak és felekezetek, gazdaság (Szekszárd, 1997)
IV. Természeti környezet
68 Növényvilág A századunk történelme során történt változásoknak megfelelően a magyar növényvilágot 1920-ig a Kárpát-medence teljes területén (részben Horvát-Szlavónországot is érintően) tekintjük át (325 000 km2), míg az ezutáni időkben a flóra tárgyalása a mai országhatárokra (93 000 km 2) vonatkozik, nem véve figyelembe az 1938 és 1945 közötti területmódosításokat. A sors különös fintora, hogy a magyar flórakutatás mérföldkövét jelentő feldolgozás, Jávorka Sándor Magyar Flóra c. műve a kiadatás nehézségei miatt csak 1924-25-ben láthatott napvilágot. Ezt az 1300 oldalas munkát, amelyen szerzője másfél évtizeden át dolgozott és amely a Kárpát-medence első teljes flóraműve, követte az alapvető ábraanyag sorozatban történt közzététele. Jávorka Sándor és Csapody Vera klasszikusnak tekinthető műve, az Iconographia Florae Hungariáé (1929— 1934), amely nemzetközi sikere óta három újabb kiadást is megélt. Ez a két mű együtt írásban és élethű képekben mutatja be a több mint 3 évszázados magyar flórakutatás eredményeit: a terület mintegy 4000 virágos és edényes virágtalan (haraszt, zsurló, korpafű) növényének teljes, kritikai fedolgozását. [Az alábbi összeállítás nem terjed ki a többi virágtalan növényre (mohok, zuzmók, gombák, moszatok), továbbá nem tárgyalja a területet borító növénytakarót (a vegetációt) és a növénytársulásokat sem.] Ha a szintén sorszámozott (mintegy 200), csupán termesztett fajt levonjuk, úgy a Kárpát-medence akkor ismert spontán (autochton) és meghonosodott fajainak száma 3800 körüli. (Ezekből hozzávetőleg 550 a csupán Horvátországban, Szlavóniában élő fajok száma.) A történelmi Magyarország edényes növényeinek (harasztok és virágos növények) kutatását - 1936-ig bezárólag -Gombocz Endre alapvető botanikatörténeti műve részletesen ismerteti. A 18. század végének úttörő hazai flórakutatói a pesti egyetem tanárai: Winterl Jakab József, főleg pedig Kitaibel Pál. A 19. század számos botanikusa közül ki kell emelnünk Rochel Antal, Sadler József, Heuffel János, Janka Viktor, Erdélyben J. Ch. Baumgarten, a Felvidéken Hazslinszky Frigyes neveit. A 19. század utolsó évtizedeiben Simonkai Lajos mellett elsősorban a fáradhatatlan Borbás Vincének köszönhet legtöbbet a magyar flórakutatás. Munkásságuknak méltó szintézise Jávorka Sándor már említett munkája. A Magyar Flóra megjelenésekor többen úgy vélték, hogy az egyben e terület flórakutatásának a befejezését is jelenti, holott az épp hogy további ösztönzést adott a szerző megbízható adatokon alapuló forrásmunkájának kiegészítésére, az újabb vizsgálatok folytatására. A magyarországi virágos növényfajok alapos feltárása a századforduló táján már lehetővé tette, hogy elkezdődhessenek az ország növényföldrajzi beosztásának előmunkálatai. Az első ilyen kezdeményezés Borbás Vincéé (1896), majd Simonkai Lajosé (1907) volt. A Kárpátok növényföldrajzát Ferdinand Pax, boroszlói egyetemi tanár több évtizedes kutatásain alapuló (és a tercier flórát is figyelembe vevő) munkája tárgyalta (1908). Ezt követték Tuzson János, valamint Rapaics Rajmund vázlatai. Jávorka Sándor flóraműve már jól áttekinthető térképet is tartalmazott (1925), amely a későbbi kutatások alapja lett. Hasonló Soó Rezső beosztása is (1933), amelyen a későbbi areálgeográfiai térképezés alapult. Soó Rezső már munkássága kezdetén - részben Máthé Imre segítségével - összeállította a történelmi Magyarország flóraanalízisét, részletesen felsorolva a te-