Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. IV. Tudomány. 1. Műszaki és természettudományok (Szekszárd, 1999)
X. Műszaki és természettudományok
453 Hidrológia A magyar történelemben először gr. Széchenyi István volt az, aki a kor vízépítési feladatait, vízügyi programját az ország gazdasági fejlődésével kapcsolatban, annak szempontjai szerint fogalmazta meg. Ebből kiindulva a vízgazdálkodás feladatait egységesen, összefüggésükben látta, a vízgazdálkodás egymástól elválaszthatatlan alappilléreinek tekintette a folyószabályozást, ármentesítést, a belvízrendezést és az öntözést. A 20. század elején ehhez csatlakozott a vízhasznosítás és a vízminőség-védelem. A vízgazdálkodás a 20. század végén két részből áll. Az egyik rész a természet vízháztartásának megismerése és a hidrológia törvényeinek ismeretében annak szabályozása az emberi igények szerint, a természeti igények prioritását szem előtt tartva. A másik rész a vízhasználatok igényeinek kielégítése az igények összehangolásával és a természet igényeinek prioritását tudomásul véve. Az egyes vízgazdálkodási ágak más-más időpontban alakultak ki hazánkban. A vízi utak használata államalapításunkkal egyidős. A vízenergia hasznosítása (vízimalmok) már a középkortól ismert. A 18-19. századra tehető az ármentesítés, a folyószabályozás, a belvízrendezés, a mocsarak lecsapolása, a tógazdaságok kialakulása. A 20. század eredménye a közműves vízellátás, a csatornázás és a szennyvíztisztítás. A vízgazdálkodásnak természettudományi és technikai, mérnöki oldala van. Ez a kettős kötődés eredményezi azt, hogy a tudomány a 20. században is háromarcú: 1. metodikai, mérnöki, elméleti kutatás, ami független a megalkotás, vagy a megalkotó földrajzi helyzetétől; 2. földrajzi helyhez kötött tudományos eredmény (pl. a Tisza folyó szabályozása); 3. a máshol elért eredményeknek a hazai viszonyok közé adaptálása. A hazai vízgazdálkodási tudomány mindhárom komponenssel foglalkozott a 20. században. A háromféle tudományos eredményt együtt tárgyaljuk. A vízzel foglalkozó szakma kutatási területeit általában három nagy csoportra szokták bontani: a megismerési, a védelmi és a hasznosítási csoportra. A megismerési rész a védelem és a hasznosítás alapja, a vízzel foglalkozó tudomány természettudományi oldala. A megismerésnek egyaránt van empirikus és elméleti oldala. A védelmi csoportba sorolják a vizek kártételei elleni védekezés szakmai-tudományos munkáit. Ezek közül is elsősorban az árvédelmet és a belvízvédelmet. Ide tartozik az újabban nagy jelentőségű belsőségi vízvédelem, amelynek a civilizációs körülmények fejlődésének arányában növekszik fontossága. A hasznosítási csoportba tartozik a mezőgazdasági vízhasznosítás (pl. öntözés, melioráció), az ipari vízhasznosítás és a lakossági (kommunális) vízhasznosítás. A két utóbbi közül a védelemé az első szó és az utána kialakuló környezetben kell a hasznosítási feladatokat megoldani. Ahol nem voltak lényeges védelmi feladatok (pl. Buda, Pécs) ott a hasznosítás egyes feladatai (pl. vízellátás, fürdőzés) akár egy évezredre is visszavezethetők. A vizek elleni védelem és a vízhasznosítás alapja a vizek megismerése. A megismerés módja és a védelemben elfoglalt fontossági helye szerint a felszíni és felszín alatti víz megismerését különválasztjuk. A vízkészletek mennyiségi és minőségi megismerése után a vizek használatának megismerése, majd a használat szabályozása a következő feladat. Végül az ország vízmérlegének elkészítése, azaz a vízgazdálkodás országos és regionális irányainak kidolgozása, az országos és regionális vízgazdálkodási kerettervek elkészítése szolgáltathat nagy távlatú tudományos alapokat a vízkészlet helyes és célszerű felhasználására és a vízkészletek