Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. IV. Tudomány. 1. Műszaki és természettudományok (Szekszárd, 1999)
X. Műszaki és természettudományok
472 lett. Ennek elindítója és segítője Vitális Sándor volt. A legegyenletesebb fejlődést a karsztvízgazdálkodás mutatta. Évtizedeken keresztül ezt a vízfajtát szénbányászatunk részének tekintették. Eleinte ezt is kimeríthetetlennek tartották (1919: Horusitszky Henrik, 1937: Vadász Elemér), de a nagy vízkivétel hamar megmutatta véges voltát. Az 1950-es évek első felében Kessler Hubert határozta meg először a hasznosítható karsztvízkészletet. A talajvíz és a csapadék közötti összefüggésre - elsősorban minőségi értelemben - már a 19. század végén rávilágítottak. Megállapították, hogy a talajvízből csak a csapadék által pótolt részt szabad kihasználni. Ilyen meggondolással végezte Becsey Antal (1849-1926) a szombathelyi vízmű kutatását a századfordulón. A rétegvizekkel való gazdálkodás fontosságát Lóczy Lajos már 1886-ban felismerte. Az artézi kutak korlátlan fúrását megszüntetve kívánt takarékoskodni az Alföld alatt raktározott vízzel. Wehlner Aladár (1861-1930) 1903-ban az elsők között állapította meg, hogy „minden helyén a földnek, ahol mélyfúrások útján vizet fakasztanak van egy maximum amelyen túl nem szabad lépni". Voltak azonban szakemberek, akik az addig fúrt alföldi kutak termelési adataiból éppen ellenkező következtetést vontak le. Horusitszky Henrik például a vízkészletre vonatkozó 1885. évi és 1913. évi tc.-ek takarékossági paszszusait 1928-ban el kívánta törölni. A rétegvizekkel való gazdálkodás tehát késett, elsősorban azért, mert azok eredete sokáig tisztázatlan volt. Vízgazdálkodási tervek A vízgazdálkodás magyar úttörői Vedres István és Beszédes József már a 19. század legelején felismerték, hogy bármely vízi munka csak a vízgazdálkodási rendszerbe illesztve lehet eredményes, mert a munkálatok - pl. vízrendezés, folyószabályozás, ármentesítés, lecsapolás - egyrészt egységes rendszert képeznek, másrészt be kell vonni a vizet használó szakágak vonatkozó eredményeit - pl. erdősítés, mezőgazdasági vízhasznosítás, erózió elleni védelem - is. A 19-20. század fordulóján Kvassay Jenő vezetése és az általa létrehozott Kultúrmérnöki Intézmény tevékenysége során kezdődött nagy lendülettel az egységes vízgazdálkodás. A kezdeti lendület a trianoni békeszerződés következtében - ami a magyar vízgyűjtők szétszakításával sok, máig sem megoldott vízgazdálkodási problémát okozott - lefékeződött. A megcsonkított vízgyűjtőket figyelembe vevő mérnökök nemzedéke - Bogdánfy Ödön, Sajó Elemér, Kreybig Lajos szellemi vezetésével - újra kézbe vette a magyar vízgazdálkodás feladatait. A II. világháború után Magyarország Európában az elsők között elkészítette országos vízgazdálkodási kerettervét. Mosonyi Emil irányításával 1954-ben elkészült az ország első komplex vízgazdálkodási keretterve, amely alkalmat adott arra, hogy a felszíni és felszín alatti vízkészletet korszerű módszerekkel felmérjék. A felszíni vizeket Lászlóffy Woldemár és Szesztay Károly, a talajvíz- és rétegvízkészletet Juhász József, a karsztvízkészletet Kessler Hubert vezetésével határozták meg. A keretterv lehetővé tette a vízgazdálkodás helyzetének áttekintését és tervszerű fejlesztését a vízkészletek mellett a különböző vízhasználatok felmérésével, a vízkészletmérleg elkészítésével és a vízgazdálkodás jövőbeni szakmai, tudományos alapjainak meghatározásával. Ez a tizenhét kötetben megjelenített vízgazdálkodási keretterv az akkori szocialista tervgazdálkodás számára is igen nagy értéket képviselt. Elkészült az ország aktuális és jövőben várható vízmérlege, figyelembe véve a vizek minőségét is. A keretterv fontosságát felismerve, főként a vízhasználatok és a vízi munkálatok, vízépítés terén egy lényegesen részletesebb össze