Kollega Tarsoly István (szerk.): Magyarország a XX. században. IV. Tudomány. 1. Műszaki és természettudományok (Szekszárd, 1999)
X. Műszaki és természettudományok
476 ki hivatalok mellett a Vízrajzi Osztályon, az Öntözésügyi Hivatal vezetésével folyt. 1952-ben megalakították a Vízgazdálkodási Tudományos Intézetet, amelybe beolvasztották a Vízrajzi Osztályt is. Ez az intézmény volt a vízzel foglalkozó szakterületek központi kutatóintézete. 1990 után részeire bomlott, és - állami feladatát, a vízrajzi szolgálatot maradéktalanul megtartva - kisebb kft.-kben minden olyan kutatási feladatot ellát, ami a szakma, illetve a minisztérium számára szükséges. A vízgazdálkodási kutatás és fejlesztés, valamint a vízi környezetvédelem hatékonyabb végzésére 1967-ben létrehozták a VIKÖZ-t a Vízgazdálkodási Intézet jogelődjét. Ez az intézet végezte a hazai vízgazdálkodás és vízkészletvédelem kutatását részben állami, részben érdekeltségi pénzekből. A vízügy és a környezetvédelem szétválasztásakor a környezetvédelemhez került környezetvédelmi főprofillal. A kutatási munka jelentős része az egyetemek tanszékein folyik. Oktatási intézmények A felsőfokú képzettségű szakembereket a vízügy számára döntően a Budapesti Műszaki Egyetem (BME) és a Miskolci Egyetem szolgáltatja. Kisebb részben az Eötvös Loránd Tudományegyetem, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem, a Veszprémi Egyetem, a szegedi József Attila Tudományegyetem, illetve jogelődjeik képzik. Természetesen a gazdasági, biológiai, jogi és közegészségügyi szakemberek is helyet kapnak a szakmában. A vízzel foglalkozó szakembereket a II. József által 1782-ben alapított Institutum Geometricumban képezték, ahol igen nagy súlyt helyeztek a „vízépítészettan"ra. 1850-ben az Institutum Geometricumot összevonták a József Ipartanodával, ahol a „Polgári építészet, út- és vízépítészet" keretében foglalkoztak a vízépítéssel. 1868-ban az „út-, vasút-, víz-, hídépítéstan" már külön tanszéket kapott. 1884-ben megalakult az önálló vízépítéstani tanszék. 1893-ban megindultak Nagymaroson a vízmérési gyakorlatok, amelyek az 1990-es évek végén is folynak. A tanszék fejlesztését egyrészt a tananyag fejlesztésével, másrészt a könyvtár és szertár kibővítésével igyekeztek biztosítani. A 20. század elején műhelyt létesítettek a szemléltető anyag, a modellek előállítására és a nagymarosi vízmérő állomás korszerű felszerelésére. Az I. világháború megállította a fejlődést. 1923-ban Rohringer Sándor lett a tanszék vezetője. A szentendrei és az óbudai Duna-ágban újraindította a mérőgyakorlatokat, elkezdte a könyvtár fejlesztését és az oktatást támogató hidrotechnikai laboratóriumot épített ki. A tanszéket a század közepén két részre bontották, Vízépítési, illetve Vízgazdálkodási Tanszékre. A vízgazdálkodás egyre jelentősebb feladatainak megfelelő szintű ellátásához szükség volt egy új tanszék felállítására. 1950 óta képeznek önálló diplomával rendelkező „vizes mérnökök"-et. A háború után a vízi közművek ugrásszerű fejlesztése megkívánta, hogy a vízellátás, csatornázás, víz- és szennyvíztisztítás terén is korszerű ismeretekkel rendelkezzenek a mérnökök. Ezért az 1960-as években egy vízellátási és csatornázási osztályt, majd 1993-ban Vízellátási és Csatornázási Tanszéket hoztak létre. Ez az oktatási rendszer van jelenleg is érvényben. A Miskolci Egyetem jogelődjében, Selmecbányán 1762-ben az Academia Constanciában már igen fontos ismereteket szereztek a hallgatók a felszín alatti vizekkel kapcsolatban. 1770-ben már három tanszékes az akadémia, és hároméves, 1846-tól négyévfolyamos volt a képzés. 1948-ban a bányaművelő mérnökök mellett geológus mérnököket is képeztek. 1958-ban a nagyarányú vízellátási program keretében nagy igény mutatkozott olyan mérnökök képzésére, akik szilárd