Révai Új Lexikona 17. Sz-Toa (Szekszárd, 2006)
S - színházi műalkotás - színházművészet
527 nész-, rendező-, film- és táncszakra vettek fel hallgatókat, ezenkívül előkészítőre, ill. esti színészképző, továbbképző és színház vezető szakra. 1945-ben a székesfőv. polgármestere az akad.-nak utalta ki a Madách (ma Örkény) Színházat, mint gyakorlószínházat. 1946-ban az Orsz. M. Színművészeti Akad. főisk. rangot kapott. 3 tanszéke: színházi, film- és táncművészeti. 1947-ben nyílt meg Horváth Árpád Koll.-a. 1948. jan. 1-jétől Színház- és Filmművészet Főisk. (150/1948. Korm. sz. rendelet). Szervezetéhez a tanint.-en kívül tud. és gyakorlati int.-ek is kapcsolódtak. Tanszakok: színészképző (4 évf.), rendezői (3 évf.), filmrendezői (4 évf.). A koreográfus-rendező szak az 1950-es évekre táncrendező (1952-ig állt fenn) és táncpedagógus szakká alakult (1957-ig). 1951-ben kritikus-dramaturg szak indult (1958-ig). 1959. febr. 14-én adták át a főisk. új gyakorlóműhelyét, az Ódry Színpadot. 1971-től az intézmény egy jellegű főisk., élén rektorral (1971. évi 20. tvr.). 1971- ben indult a színházelmélet-dramaturg tanf., a film- és tv-rendező szak, az operatőr szak, a vágó, adásrendező és asszisztensi tan. 1979-ben újra meghirdették a dramaturg szakot. 1985-től az intézmény ténylegesen egyetem. 1991-ben drámapedagógus szakirányú 1. továbbképzése, 1995- ben a bábszínészek egy. képzése indult. 2000. jan. 1-jétől nevében is egyetem (1999. évi LIT tv.). F. szervezeti egységek: Színházi Főtanszak (tanszékek: Színész, Színházrendező-Koreográfus, Beszéd, Ének-Zenei, Mozgás), Film és Televízió Főtanszak (tanszékek: Filmes, Televíziós, Operatőri, Művészetelméleti). Alapszakok (2006): film- és tv-operatőr (egy., képzési idő: 10 félév), film- és tv-rendező (egy., 10 félév), színész (egy., 8 félév), színházrendező (egy., 10 félév), tv-s műsorvezető, műsorrendező (egy., 8 félév); keresztféléves képzés: gyártásszervező (főisk., 6 félév), vágó (főisk., 6 félév). Főig.-k: Paulay Ede (1865-1887, 1893- 1894), Mihalovich Ödön (1881-1893), Váradi Antal (1894-1907), Somló Sándor (1907-1916), Tóth Imre (1916-1929), Sebestyén Károly (ideiglenesen, 1929), Ódry Árpád (1930-1937), Kis Ferenc (1937-1944), Nagy Adorján (ideiglenesen, 1944), Hont Ferenc (1944-1948), Bányai Lajos (1949-1950), Simon Zsuzsa (1950-1956), Olty Magda (1957-1961), Jeney Jenő (1961-1964), Nádasdy Kálmán (1964-1971); rektorok: Nádasdy Kálmán (1971-1974), Várkonyi Zoltán (1974-1979), Simó Jenő (1979-1987), Kazimir Károly (1987-1990), Illés György (1990), Babarczy László (1991-1994), Huszti Péter (1994-2001), Székely Gábor (2001— 2006). Irod.: Nánay István: Tanodától - egyetemig. Az intézményes magyar színház- és filmművészképzés száznegyven éve. (Bp., 2005). színházi műalkotás: az írott —dráma —színpadi műalkotássá formálásának azon része, amely kifejezetten a -színházművészet alkotóinak tevékenységéhez fűződik. A színházművészet komplex jellegének megfelelően kollektív munka eredménye, amely a drámaíró, a színészek, a rendező, a dramaturg, a díszlet- és jelmeztervezők, színházművészet szcenikusok stb. tevékenységének eredményeit egyaránt magában foglalja. színházművészet: komplex művészeti ág, amelynek keretében a rendező a színpadi mű (dráma) írójával, a dramaturggal, a színészekkel, a zeneszerzővel, a díszlet- és jelmeztervezővel, a koreográfussal stb. együttműködve színházi előadást hoz létre. A ~ körébe tartozik a drámán kívül az opera, az operett, a musical, a balett, a bábjáték stb. is. A modern színházi előadás tárgya, a színjáték-mű nem kizárólag dráma, s nem feltétlenül irodalmi textus alapján készül. A 20. sz.-i egyes irányzatai sem a cselekményességet, sem az artikulált beszédet nem követelik meg a színpadon; az előadásokban fontos szerepet kap a pantomim, a tánc, az akrobatikus mozgás, a cirkuszművészetből vett néhány megoldás. A zene sem csupán kíséret; a kortárs zeneszerzők eredeti kompozíciói mellett ismert művekből készült válogatások is sajátos hatásoknak, asszociációknak engednek teret. A modern színjátszás már olyan komplex jelenség, amely magában foglalja az írott dráma szövegét, a rendező értelmezését, a színész alkotását, a díszletet, a jelmezt, az előadás technikai elemeit, a zenét, ill. hanghatásokat, a táncot stb. A legizgalmasabb kérdése a színészi alkotás folyamata. A színművész - aki az előadás alkotóilétrehozói közül egyedül jelenik meg a közönség előtt - testének pszicho-fizikai képességeivel, beszédjével, mozgásával, mimikájával, gesztusaival stb. alkot. Művészetében a mesterségbeli tudás, a gyakorlat, az emlékezőképesség, az élettapasztalat, a különféle ismeretek, a műveltség, a megfelelő kosztüm és maszk, ill. az átlényegülés, az átélés különleges „ötvözete" adja a művészi hitelességet. A modern kulcsszereplője a 19. sz. utolsó évtizedei óta a rendező, aki vezető szerepet játszik a színpadi előadás létrehozásában. Ő az a személy, aki valamennyi színjátékelemet képes a színpadon játszó színésznél tágabb perspektívából, művészettörténeti, zenei, pszichológiai stb. ismeretekkel felvértezve áttekinteni, és akinek figyelme - a mű értelmezése, az előadás technikai és művészi megszervezése, a közreműködők felkészítése mellett - az összjáték és a stílusegység megteremtésére is kiterjed (ezt hangsúlyozták az ún. naturalista színház legnagyobb rendező egyéniségei, pl. A. Antoine, O. Brahm, K. Sz. Sztanyiszlavszkij), ill. a 20. sz. első felétől az az alkotó, aki az irodalmi művet alapanyagként felhasználva öntörvényű elgondolásai, sajátos interpretációja szerint valósítja meg a színpadi műalkotást (pl. M. Reinhardt, V. E. Mejerhold, A. J. Tajrov, J. B. Vahtangov, E. Piscator, Mo.-on Hevesi Sándor, Márkus László, Oláh Gusztáv). Az 1920-as évektől a rendezés már teljesen önelvű és öncélú törekvésként is jelentkezett. Teljesen új színpadi nyelv kialakítására törekedett pl. A. Artaud (a „kegyetlenség színházával"), J. Grotowski (a „szegény színházzal"). B. Brecht „epikus színháza" a befogadó és a színjáték viszonyát alapjaiban akarta megváltoztatni. A színpadon elhangzó szöveg végleges változatát a rendező egyedül