Révai Új Lexikona 18. Tob-Z (Szekszárd, 2006)
V - vízgyűjtő terület - vízhasználat, vízhaszonvétel, ártéri gazdálkodás, foki gazdálkodás, nedvesgazdálkodás
Vízgazdálkodási Tudományos ... 724 si és Vízügyi Min. vette át; az Orsz. Vízügyi Főigazg. irányítása alatt maradtak a vízügyi igazg.ok, a VITUKI, a VIZITERV, a VIZDOK és a VSZSZI. A többi intézmény megszűnt, más főhatósághoz került vagy önálló intézményként működik tovább (pl. OVIBER). A mg. vízügyi feladatainak közp. ellátására 1938-ban állították fel az Öntözésügyi Hiv.-t, amelyet a II. vh. után megszüntettek, s a mg.-i tervezésre áll. tervező váll.-ot (Meviterv) hoztak létre. A hazai vízerő-hasznosítás tervezésére az 1930-as évek végén létrehozták a Vízerőügyi Htv.-t. A vízerőművek, az árvízvédelem és a nagy vízi műtárgyak tervezésére a Közlekedési és Postaügyi Min. (KPM) XIII. főoszt.-án belül alakult egy tervezési oszt., amelyből a Vízerőmű Tervező Iroda (VTI) jött létre. A VTI és a Meviterv 1954-ben Vízügyi Tervező Iroda (Víziterv) néven egyesült. Az 1960-as évektől szerveződött megyei tervezőváll.-ok közül több is fogl. víziközmű-tervezéssel (pl. Keviterv, Északterv). A vízügyi építést a 19. sz. végétől a Vízépítési Igazg., 1948 után a mélyépítéssel foglalkozó áll. váll.-ok, részben a Vízügyi Építő Váll., részben a vízügyi igazg.-ok építési részlegei végezték. 1990 után a vízügyi igazg.-okról leválasztották az építési munkát, és azt független váll.-okba szervezték.A vízügyi ágazati kutatás közp.-jai 1952- ig a kultúrmérnöki és folyammérnöki hiv.-ok, a Vízrajzi Oszt. és az Öntözésügyi Hiv., 1952-től a ~i Tud. Int. volt., amely 1990 után kisebb kft.-kben folytatta tevékenységét. A hazai ~i kutatás és fejlesztés, amint vízkészletvédelem hatékonyabb végzésére 1967-ben létrehozták a VIKÖZ-t, a ~i Int. jogelődjét. A kutatási munka jelentős része, amint a felsőfokú vízügyi szakemberek képzése az egyetemek (Bp.-i Műsz. és Gazdaságtud. Egyetem, Miskolci Egyetem, kisebb részben ELTE, Debreceni Tudományegyetem, Veszprémi Egyetem, Szegedi Tudományegyetem) tanszékein folyik. A bp.-i műegyetemen az „út-, vasút-, víz-, hídépítéstan" 1868-ban kapott külön tanszéket, majd 1884-ben megalakult az önálló vízépítéstani tanszék, amely a 20. sz. közepén Vízépítési, ill. ~j Tanszékre vált szét. 1950-től folyik az okleveles „vizes mérnökök" képzése. 1993-ban Vízellátási és Csatornázási Tanszéket szerveztek. Középfokú szakembereket képeztek a Kassai Vízmesteri Isk.ban (1879-től), majd 1962-től vízügyi szakközépisk.-kban, Baján, Győrben, Nyíregyházán és Szegeden. Szakmai folyóiratok: Vízügyi Közlemények (1879-től), Víztükör. A m. ~ történeti adatainak és emlékeinek gyűjtésére és bemutatására 1961-ben határozta el az Orsz. Vízügyi Főigazg. egy orsz. gyűjtőkörű, vízügyi szakmúz. létrehozását. 1963-ban Siófokon megnyílt a Beszédes József ~i Műz. állandó jellegű kiállítása, amely 1994-ben bezárt. 1973-ban született döntés a M. Vízügyi Múz. létrehozásáról; a múz. közp. egysége Esztergomban, 1980-ban nyitt meg. A vízügyi múz.-i hálózathoz tartozik többek között a Bodoky Károly Vízügyi Múz. (Mezőberény), a Körös völgyi Természetvédelmi Kiállítás (Mezőtúr), a szegedi Vízügyi Történeti Emlékhely (Szeged), a Vízügyi Szabadtéri Kiállítás (Szolnok), a Zsigmondy Emlékszoba (Visegrád-Lepence), a Főv.-i Vízművek (1951-1994, Káposztásmegyer) és a Főv.-i Csatornázási Művek múz.-a (Bp., Zsigmond tér). Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet —VITUKI Környezetvédelmi és Vízgazdálkodási Kutató Intézet Kht. vízgyűjtő terület: egyes vízfolyásokhoz tartozó olyan terület, amelynek lefolyó vizét az adott vízfolyás vezeti le. A nagyobb folyókét a mellékfolyók részvízgyűjtői tagolják. Ma. egész területe a Duna -éhez tartozik. Ezen belül a Tiszának, mint fő bal oldali mellékfolyójának a vízgyűjtője 157,2 ezer km 2, amelyből 46,7 ezer km 2 jut a jelenlegi országterületre. vízhasználat, vízhaszonvétel, ártéri gazdálkodás, foki gazdálkodás, nedves gazdálkodás: nedves tájban való gazdálkodásmód, az önellátó paraszti mg. fő formája a nagy mp.-i folyamszabályozások (19. sz. második fele) előtt a Duna-mente árterein, a Tisza, a Maros, a Körösök, a Berettyó vidékén, a Bodrogközben és a Vág mentén. A gazdálkodásmód lényege a folyók holtágainak megnyitása a főfolyás felé a hordalékpadon vágott keskeny csatornákkal („fokokkal"). Az ember közreműködésével kialakított fok hasonló volt az ártéren maguktól is kialakuló képződményekhez. A fokok szétterítették és összegyűjtötték az árvizeket; áradáskor a fokok a folyót szegélyező hát (magaspart) átvágása után árkokon, csatornákon keresztül vezették a vizet a nagyobb, elárasztható tavakba, mindig a főfolyással ellenkező irányba, „fölfelé". Apadáskor a halastó-holtág vizének nagy részét, a mélyedések, láposok, időszakos víztározók vizét pedig teljesen levezethették, a réteket, legelőket vízmentesítették. A fokok kialakítása nélkül az ártér mocsárvilággá („vadvízországgá") változott volna. A vizek hálózatára épülő tájhasználat, a különböző művelési ágak rendszere a természetes vízrendszert is kiegyensúlyozottabbá tette. A halászati hasznosítás elsősorban a foltok rekesztéses halászatán és az ártéri tavak őszi, hálós lehalászásán alapult. A halak az áradó vízzel kijutottak az ártérre, a sekély, könnyen felmelegedő, növényzettel borított vízállásokban leírtak, és a kikelt ivadékok apadáskor a nagy halakkal együtt visszavonultak a folyóba. Az ártéri tavak vize a fokokon keresztül újult meg a folyókból, a folyók halgazdagsága viszont a hatalmas természetes halszaporító medenceként működő ártértől függött. Az ártéren a pangó vizű mocsarak helyén üde rétek és erdők telepedtek meg. Az ártéri erdők szabályozták a folyók vízháztartását. Az erdők vízzel telt talaja táplálta a folyóba futó ereket, a visszamaradó vizeket elpárologtatta; a folyók kisvízszintese megemelkedett, vízjárása kiegyenlítettebb lett. Az időnként elárasztott ártéri fás legelőkön, réteken félvad méneseket, gulyákat, kondákat tartottak, úgyszólván emberi őrizet nélkül; egy-egy család saját, önállóan szaporodni képes falkával rendelkezett, a sertés gyakran kereszteződött a vaddisznóval, a szürke marmarha