Vámossy Ferenc: Építészelméleti írások (Budapest, 2019)
Az építészeti kritika és értékelés elméleti problémái
Valóban kívül áll az építészet a művészet világán, olyan tevékenység csupán, amelynek jellege-érvénye nem elegendő arra, hogy az „emberi nem öntudatát és emlékezetét” reprezentálja? Hogyan művészet az építészet, hogyan értelmezhető a művészet síkján, ha a legnagyobb gondolkodók között e téma megközelítésében ilyen ellentét feszül? Egyáltalán, indokolt-e, szükséges-e, hogy az építészetet művészetnek tekintsük, művészetként is értelmezzük, hiszen magunk is állítottuk, hogy az építészet átfogóbb, szélesebb körű tevékenység, mint a művészet jónéhány más területe? Mi az építészetben a művészi jelenség, melyek azok a vonások, amelyek a művészethez való közeledés alázatát követelik tőlünk, milyen és miféle korunkban az építészet, ez a sajátos alkotó tevékenység? A múltra vonatkozóan az építészet művészet voltát (az építőművészet létét) mintha Lukács György sem kérdőjelezné; a jelenhez, korunkhoz érkezve, a „zárt műalkotás” talaján, az esztétikai felidézés korlátait félemlítve tagadja meg a művészetként való tudomásul vétel lehetőségét. A természetből teremtett „saját világ” az emberi nem művészeten kívüli, alacsonyabb rendű tevékenységének megnyilvánulása lenne? Karnak templomainak nyomasztófelemelő szellemi nagysága, a Pont du Gard római kultúrát idéző nyugalma, a Ronchamp-i kápolna fényre felnyíló, meghitt tere nem művészi értékek hordozója lenne? Vagy Ronchamp igen, de a jelen építészete mégsem? Lehet, hogy a lukácsi rendszer kiérése idején, az építészet nagy élményei hiányában, a szorító szükség idején nehéz volt József Attila-i hittel érezni át — „minden emberi mű” értelmét átélve — a környezet megújításának reánk háruló parancsát? „A költő d ajkán csörömpöl a szó, de ő (az adott világ varázsainak mérnöke) tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát.”234 A Thomas Mann-i szellemi kapcsolatban élő József Attila talán valami másféle, számunkra elfogadhatatlan, időtlen harmóniában hitt volna? Mann — idézett soraiban — maga is megkérdőjelezte a „látható”-ban teremthető műalkotást; végül is harmóniát keresünk-e (a régi művészet nyelvén) a világban, vagy valamit, ami ennél is több, valamit, aminek emberi lényege mindannyiunk számára egyaránt érzékelhető? Vissza kell itt térnünk a Mann által is említett „látszat”, a forma világához, és az építészeti tevékenységről elmondottakhoz. Nem állítunk mást, csak anynyit: az építészet is egy elvontabb (a társadalom és tudata, tudománya mélyebben fekvő rétegeiben gyökerező, tartalmait hordozó lényegi világ és a jelenség 234 József Attila: A város peremén.