Agárdi Péter: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években (Budapest, 1982)
III. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években
megalapozottan fogalmazódik meg ez a mondat József Attiláról: „az ifjabb, a háború utáni nemzedéknek kétségkívül legkiválóbb költője” (144). S halála után a szervezett munkásság nevében búcsúztatja: „József Attilának csak egy közönsége volt, amely megkapó rajongással csüggött rajta élete végéig, amely, ha fölkereste, ünnepelni tudta, s egy időre megvigasztalni keserűségében: a szervezett munkásság.” Eközben az „irodalmi közvélemény”, ha el is ismerte a költő „némi” vagy „nagyobb” tehetségét, lehetőleg mellőzte, a másodrangúakkal helyezte egy sorba: „inkább kitépték volna a nyelvüket, semhogy elismerjék, amit pedig éreztek és tudhattak, hogy olyan verseket, mint ő, Ady óta senki sem írt”. Az osztályharc folyik tovább - írja Fejtő -, hogy fölemelje azt a közösséget, amellyel együtt József Attila is fölemelkedhet. S nekünk is folytatni kell a harcot József Attiláért, mert ez is része az osztályharcnak (163). Fejtő 1938-as irodalmi cikkeiben már az osztályharcos ideológiától való távolodás egyértelmű bizonyítékait érhetjük tetten, ami ugyanakkor termékeny gondolatokat is ösztönzött. A fasizmus előretörése és a forradalmi baloldalban való (önigazoló) „csalódás” eszmeileg is éreztetni kezdte hatását: a szociáldemokrata politikai platform talaján megerősítette a Fejtő eszmerendszerében korábban is - azonban sokszor csak felhangként — megvolt polgári humanista, szkeptikus-racionalista, „általános emberi”, rezignált, aufklárista illúziókat. Menekülés volt ez nemcsak a forradalmi elkötelezettség, de a valóban össze kuszálódott valóság gondolati tisztázása elől: a humanista erkölcsi igazságok (mégoly radikálisan antifasiszta szándékú) elvont általánosságába. (Már kristálytisztán látható ez Fejtő Érzelmes utazás című, 1936-os könyvében, s több ekkori ideológiai tanulmányában, esszé-dialógusában.) Ez az átalakulás a József Attila-képet is fokozatosan módosította; ideológiai szempontból egyre inkább egy revizionista jellegű „humanizáló marxista” tendencia kezdett érvényesülni: a József Attila-i teljesség Fejtő koncepciójában - a korábbiakkal szemben - egy már „nem aktuális” osztályharcosforradalmi és egy „aktuális” humanista pólusra bomlott. Kétségtelen azonban, hogy ezáltal a gondolkodó József Attila, a megkínzott, töprengő, emberiségre néző s önmagát elveszejtő költő tragikus líráját is sikerült Fejtőnek megvilágítania. Amíg a , felnőttség”, gondolatiság, felelősség és szabadság élményeit elemzi: számos telitalálata van. A „meglett ember”, a „felnőtt” József Attila megértésében, a „kései” líra iránti baloldali esztétikai fogékonyságban Fejtő igen korán s máig meggyőző felismerésekre jutott. De amikor a XVIII. század végi jozefinista polgár méltóságával, a „szabatos tárgyilagosság”-gal, a „magyar demokrataság erkölcsé”-vel véli 298