Agárdi Péter: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években (Budapest, 1982)
III. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években
Attila-képének is vannak vitatható, ideologikus felhangjai; 1938-ból pedig a Fejtő politikai és ideológiai „átépülésé”-re valló, már egyértelműen problematikus hangsúlyai. A marxista József Attila-kép kialakulásának történetében kiemelkedőek Fejtő Ferenc érdemei: ő nem egyszerűen megérezte a költőben a tehetséget, nem pusztán felismerte az értéket, hanem lényegében azóta is igazolódott módon helyezte el az Ady utáni lírában, s viszonyította mind a szocialista irodalmon belüli más törekvésekhez, mind a „népiek”-hez, mind pedig a „harmadik nemzedék” lírai terméséhez. Fejtő József Attila-tanulmányainak és egész kritikai munkásságának a jelentőségét az a tény is aláhúzza, hogy a két világháború közötti József Attila-kritikában — illetve annak értékfelismerő élvonalában — lehetőségeinél és „küldetésénél” jóval kisebb szerepet játszott a marxizmushoz kötődő bírálat. József Attila sajnos nem lett olyan értelemben vízválasztó a magyar irodalomban, irodalmi gondolkodásban, ahogy annak idején Petőfi és Ady; kevés kivételtől eltekintve még a jelentős progresszív kritikusok sem ismerték fel - főleg nem a költő életében — központi szerepét a 30-as évek irodalmában. Ellentmondásosan viszonyult lirájához és egész életművéhez mind a kommunista, mind a szociáldemokrata munkásmozgalom. Köztudott, hogy a szektássággal leszámoló népfrontos irodalomszemlélet két — emigrációban élő — nagy képviselője, Lukács György és Révai József sem figyelt fel rá 1945 előtt; a felszabadulás utáni első másfél évtized József Attila-értelmezéseinek problematikus történetiségére pedig itt elég csak utalnunk. A 30-as években a marxista kritika értékes, előremutató teljesítményei olykor — anélkül tehát, hogy törvényszerűségről beszélhetnénk — éppen olyan baloldali értelmiségiek nevéhez fűződnek, akik a kommunista párttal nem szervezeti, csak világnézeti-ideológiai kapcsolatot tartanak. Sőt: az illegális párttal éles vitában álló vagy vitába kerülő centrista és jobboldali szociáldemokrácia, valamint más baloldali irányzatok értelmiségében is voltak jelentős marxista kritikusok, akik jobban felismerték a kommunista József Attila költészetének igazi arculatát, mint a kommunista párt „irodalmár” tagjainak többsége. A munkásmozgalom ellentmondásai, az illegalitás és az emigrációs lét körülményei, a fasizmus szorítása azonban tragikusan kétarcúvá teszik még a pozitiv jelenségeket is. Hiszen a szektarianizmus ellen kibontakoztatott marxista érvelésű esztétikai viták, a mégoly helyes elméleti-kritikai felismerések olykor a kommunista mozgalom ellen is irányultak, revizionista „korrekciós” igényekkel jártak együtt. Mint ahogy a KMP tevékenységében is helyes elvek keveredtek szektás-dogmatikus stratégiai és taktikai torzulásokkal. S ez a helyzet rendkívül nehéz megpróbáltatásoknak tette ki a korabeli 300