Agárdi Péter: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években (Budapest, 1982)
III. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években
baloldali értelmiséget, különösen azt, amelyik egyetemes, de legalábbis európai dimenziókban gondolkodott. Sikerül-e szétválasztani a kommunista mozgalom világtörténelmi küldetését, humanista stratégiáját, a szovjetunióbeli szocialista épités sorsfordító tényeit és a tragikus — történelmileg talán „megmagyarázható”, de nem „menthető”, nem eleve szükségszerű — torzulásokat? Sikerül-e a koncepciós perek döbbeneté idején is megőrizni a felelős szocialista elkötelezettséget, s nem úszni az antikommunista, szovjetellenes árral? Tudjuk: József Attila is viaskodik — s nem tévedések nélkül — e problémákkal, ezt tükrözi Az egységfront körül és A szocializmus bölcseleté című írása is. De az ő útja, miként Lukács György, Révai József, Bálint György, Fábry Zoltán, Gaál Gábor és mások — persze korántsem ellentmondásmentes — pályája is a marxizmus „pokoljáró”, önkorrekciós fejlődésének, a személyiség belső folytonosságának és a tudományos szocializmus iránti elkötelezettség megőrzésének az ívét sugallja; még ha élete, pályája tragikusan megszakadt is. Fejtő azonban, hozzá képest, egészen más utat választott. De térjünk vissza a 30-as évek Fejtőjének József Attila-képére. Az a kritikatörténeti érdem, amit József Attila korabeli fogadtatása kapcsán röviden jeleztünk, nemcsak a kommunista és a szociáldemokrata mozgalom viszonylatában szemlélhető, s nemcsak a „paradox ellentmondásosság” minősítésével illethető. Nem mond ellent a József Attila-i költészet forradalmi szocialista arculatának, a költői-emberi pálya és a konfliktusokból kibontakozó népfrontos kommunista mozgalom „objektív” párhuzamosságának, egymásrautaltságának, ha József Attilát ama tágabb baloldal világirodalmi rangú költőjeként is minősíti a marxista irodalomtudomány, amely a század második harmadának nyíltan progresszív politikai elkötelezettséget vállaló, szintetikus, modern realizmusát megteremtette. Miként Szabolcsi Miklós, József Attila világirodalmi helyét kijelölve megfogalmazta: „ha a korszakot nem 1980 divatjának — kissé torzító - optikájával szemléljük, hanem a maga való képében, akkor megállapíthatjuk, hogy a legnagyobb teljesítmények, máig legmaradandóbb művek valójában ezek az »újrealista« jellegű szintézist hordozók”. Fejtő legnagyobb érdeme az, hogy azon kevesek közé tartozott, akik már kortársként lényegében ennek az értékrendnek az igényével érveltek, s ennek az értékrendnek a fókuszába helyezték el József Attilát. Fejtő igen gyakran és élesen vitatkozott a proletkultos költészeteszménnyel, a „tendencia” esztétikájával. Az elméletileg, esztétikatörténetileg is igen tanulságos, értékes tájékozódás és érvelés kritikai tétje, illetve sokszor ultima ratiója éppen József Attila. 1937 eleji cikkében így fogalmaz: „Véle kapcsolatban újra kell értékelnünk azt az esztétikai felfogást, amely az ún. 301