Agárdi Péter: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években (Budapest, 1982)

III. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években

alárendelő értelemben. Heine önkéntesen akart szolgálni — úgy, hogy fenntartsa szabadságjogait. Nehéz vállalkozás; látjuk majd, hányszor támad összeütközése olyan elvbarátokkal, akik túlságosan szűkre szabják a »költői szabadság« terét. De azt is látjuk majd, hogy Marx, barátja habozás nélkül melléje állt a harcban, amelyet — mint utána annyi költő - a dogmatikus pártemberekkel folytatott. Lukács György helyesen látja, hogy Marx állás­­foglalása e tekintetben példa, amelyet követni kell; e sorok írója már a harmincas évek irodalmi küzdelmeiben is így vélekedett, amikor szektás szellemek túlbuzgalmával szemben, az irodalom szabadságjogait védte szen­vedéllyel.” Az igazságok mindenkori konkrétságából fakadó történelmi tény, hogy ezt a tárgyilag igaz megfogalmazást és jogos hivatkozást Fejtő 1947-ben egyebek mellett annak a mozgalomnak a politikája, eredményei ellen is érvényesíti, amely végül is a teljes József Attila és a teljes Lukács György örökösének vallhatja — kell hogy vallja — magát. Ugyanakkor sajátos történelmi-ideológiai paradoxon, hogy az az újító szellemű vitahangsúly, amit Fejtő a 30-as évek esztétikai-kritikai vitáiban képviselt — nem utolsó-, hanem elsősorban József Attila „ügyében” —, objektíve viszont a kommunista mozgalom művészet­elméleti „felépítményéhez”, a szocialista irodalomszemlélet alkotó marxista megújításához járult hozzá. Objektíve — írjuk, ugyanis ennek az álláspontnak a képviselője, Fejtő Ferenc nem így akarta, és későbbi politikai életútja csak tovább növelte a diszkrepanciát. Miközben a „másik oldal”, a forradalmi szocializmus programját — igaz, súlyos ellentmondások árán — realizáló társadalomépítés, illetve kulturális politika, valamint az ettől ihletett esztétika és irodalomkritika hosszú ideig nem vett (nem vehetett) tudomást Fejtőneka — „regenátság” és „szociáldemokratizmus” skatulyájába aligha szorítható — 30-as évekbeli örökségéről. Lukács 1948-as bírálata a Яегие-könyvről kétségtelenül túldimenzionált, volt érzékelhetően a Fejtő Ferenc körül a kommunista mozgalomban 1935-től kialakult megbélyegző közvélekedés hatása alatt fogalmazódott. Feltételez­hető ugyanakkor, hogy Lukács a rá való pozitív és ezért „kényes” — mert könnyen kompromittáló - fejtői hivatkozás miatt is megnyomja a tollat. Egy évvel később, a Rudas László által a koncepciós perek árnyékában kirobban­tott ún. Lukács-vitában szektás oldalról Lukács György valóban megrovást is kap ezért az 1945-ös pártosság-tanulmányért. Pedig — vagy inkább éppen azért, mert — ebben az értékes esszében Lukács a felszabadulás után elsőként kezdeményez alkotó marxista szellemű nyitást az ún. partizánelmélet meta­forikus koncepciója segítségével — méghozzá a két világháború közötti progresszív irodalom legkényesebb kérdésében: József Attila és a szocialista 332

Next