Agárdi Péter: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években (Budapest, 1982)

III. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években

baloldal viszonyában. Fejtő Ferenc viszont, a Rudas kezdeményezte vitát olvasva, a másik oldalról — a teljes szakítás bizonyítékaként — egy, részigazságai ellenére is torz, a cinizmustól is érintett pamfletben ül tiszteletteli sajnálkozással elegy diadalt A kegyvesztett Lukács fölött. De térjünk csak vissza a 30-as évekhez. Hogy mennyire „számunkra való” Fejtő Ferenc 30-as évekbeli munkássága s ezen belül elméleti öröksége, azt éppen az esztétikai és a gyakorlati-kritikai érdeklődés, illetve elkötelezettség szerves egysége, egymást ösztönzése bizo­nyítja. Nem a véletlen műve, hanem a korszerű esztétikai tájékozódás, gondolatrendszer és értékrend szerves tartozéka, sőt pillére volt Fejtőnél a szocialista József Attila-líra minősítése. Éppen az ő költészete kapcsán fogalmazta meg (pontosította) a tendenciairodalommal kapcsolatos vitájának legmeggyőzőbb pozícióját, frappáns ellenérvét, s „értékeli” mintegy „újra” az „irányköltészet”-tel kapcsolatos eszmecseréket. „József Attila költészete azt bizonyítja — számára, hogy úgymond — [ . .. ] amikor baj van az irány­költészet körül, mindig a költővel van baj, sohasem az irányza­tossággal” (155). Fejtő e 30-as évekbeli esztétikai és kritikai álláspontja a lényeget tekintve rokon azzal, amit a magányos Dési Huber István foglalt el a szocialista képzőművészcsoport vitáiban — amelyek egyébként szintén Lukács György híres Tendencia vagy pártosság című tanulmányáról folytak 1934-ben. S nem véletlen, hogy ugyanez a Dési Huber István volt képes — Bálint György mellett szinte egyedüliként — alkotó módon, szocialista realista értékként méltatni József Attilával együtt Derkovits Gyula festészetét. Mellyel a baloldal művészetszemlélete hosszú ideig ugyanígy nem tudott saját klasszikus értékként bánni, mint a költővel. „Szociológiai módszer” és irodalomtörténetírás A gyakorló kritikus és esszéista az intenzív esztétikai és irodalomelméleti érdeklődéssel egyidejűleg viszonylag sokat és részletesen foglalkozott az irodalomtörténetírás és a kritika elvi-módszertani kérdéseivel is. Fejtő tanulmányai — melyek e tárgykörben születtek — nem par excellence tudománymódszertani munkák, nem állnak elő önálló rendszerrel, de mégsem tekinthetők pusztán esetleges megfogalmazásoknak. Miként a 30-as évek Magyarországán lényegében minden baloldali „művészetelmélet”, a Fejtőé sem tiszta, „önelvű” metodológiai törekvés. Sokkal inkább tekinthető a magát a kortárs társadalmi, művelődési és irodalmi folyamatokban érde-333

Next