Agárdi Péter: Értékrend és kritika. Fejtő Ferenc irodalomszemlélete a 30-as években (Budapest, 1982)
IV. Mérleg és kitekintés
dalmi-nemzeti, hanem humanista-intellektuális-demokratikus oldalát hangsúlyozta. Viszont Lukácsnál és Révainál kétségtelenül érzékenyebben „vette” a kortársi magyar, ezen belül a modern szocialista irodalmat, s — velük szemben — egyértelműen felismerte a 30-as évek irodalmának központi alakját, a szocialista József Attilát. A moszkvai emigrációban élő kommunista irodalmárok szemléletének tengelyében a népfrontpolitika motiválta forradalmi és plebejus-nemzeti orientáció, a Kölcsey-Petőfi-Ady „vonal” állt; s ez a koncepció az objektív, tudományos igazság- és értékfelismerés mellett együtt járt némi népfrontos historizálással, átpolitizálással is. (Ha az Űj Hang a költő halála után végre kiáll is József Attila nagysága mellett: központi szerepet sugalló koncepcionális érvénye még nincs ennek a méltatásnak.) Az itthon élő szociáldemokrata Fejtő irodalomszemléletében viszont egy, a felvilágosodás - (Petőfi-Ady) - József Attila fémjelezte „vonulat” dominált, nála is történeti igazságok és - revizionista jellegű — ideologikus átszínezések kombinációjaként. Lukácsék irodalomszemlélete a szocialista eszmék „előtti” nemzeti és európai kultúrában mélyen és hitelesen meg volt alapozva, de nem — vagy alig- volt kortársi hitelesítője. Fejtőnek viszont éppen a József Attila-i modem, szocialista eszmeiségű „tiszta” líraiság, a kortársi költészet hangváltása és a Radnóti-jelenség felismerésében és értelmezésében volt úttörő érdeme. Ugyanakkor a progresszív realizmus, pártosság és népiség epikai értékrendjének és történelmi tradíciónak „kidolgozásában”, a haladó nemzeti irodalmi tudat teljességének népfrontos „mozgósításában” és a távlatadásban lényegesen elmaradt Lukácstól és Révaitól. A magyar szocialista irodalomszemlélet történetének sajátos — akár tragikusnak is mondható — jellemzője, hogy (nem utolsósorban az emigrációs és az illegális helyzet pólusaitól, a munkásmozgalom kettészakítottságától is meghatározottan) külön úton alakult ki a Petőfi-Ady centrikus, plebejus realizmusra orientált „nemzeti irodalom”-koncepció, illetve a modern próza és líra iránt fogékony, József Attila központú kortársi irodalmi értékrend. „Ha” Fejtő politikai-ideológiai útja nem vezetett volna el végleg a szocializmustól, „ha” Bálint György megéri a felszabadulást, talán korábban s kevesebb tévutat bejárva találkozik össze a marxista irodalomszemlélet e két „szárnya”. Hiszen meggyőzően és szervesen — egy rövid 1945—47-es pillanat után — csak az 1950-es évek közepétől kezdve talál egymásra ez a két oldal, s teljesedik ki — immár nem bénító, nem szűkítő értelemben — а Petőfi-Ady- József Attila-vonulatiól alkotott koncepció. Révai József és Lukács György önkorrekciós „részvétele” is kísérte, hitelesítette még ezt a „szintézist”. 371