Ákos Károly: A lélek. Egy fogalom fejlődése (Budapest, 1964)
A lélekfogalom fejlődése
szú fateknőben, fateknőben, nem porcelánban, fában — hangsúlyozta —, mert annak az anyaga rokonabb a testünkével. A teknőnek mélynek kell lennie, s elég hosszúnak ahhoz, hogy elférjen egyik végében a felhalmozott liszt, a másikban pedig az erjedő, kelő, mozgó, eleven kovász sötét tava, mely telve van élesztő csírákkal, s amelybe mindig tesznek egy morzsányit a legutóbbi kenyér tésztájából, hogy a kenyérsütés sok évszázados lánca meg ne szakadjon, eztán dagasztják, míg duzzadó, lágyan lélegző tésztaheggyé nő, de nem fémszerszámmal, hanem asszonykézzel, amelynek életadó melege beleáramlik a mi mindennapi kenyerünkbe.”48 Csak kissé kell figyelmesebben odahallgatnunk e szavakra s világossá válik, hogy a művész, korunk legmodernebb zenésze, mennyire kifejlesztette magában a megfigyeléseknek és vonatkoztatásoknak azt a rendszerét, amely szükségszerűen mindennapos volt az ősközösség népei közt. Csak ott az élet fenntartása követelte meg, nem a művészeti cél, s ott a fogalmak egészen más színvonala társult vele. A művészet lényegéhez tartozik, hogy mindenütt vonatkozásokat keres és talál a „mikrokozmosz” és a világ között. Csupán kiragadott példaként idézem, mit ír a költő tevékenységéről József Attila. „Fölidézi — írja — a tárgyak lelkét, vagy az együgyű népekről szóló tudomány polynéziai műszavával élvén tondi-ját, s ez sikerül is annak, akinek mana-ja, vagyis varázsereje van. A költő tehát a tudomány álláspontja szerint is vajákos, táltos, bűbájos.” Vagy másutt: „Tehát azt tételezem, hogy a művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek.” Dehát hol van akár nem szemléleti végső világegész, amit a művész szemléletivé tehet? Ilyen világegész, vagyis egyetlen, harmonikusan egységes rendszere a valóságnak nem létezik. Pedig József Attila éppen ezt állítja: „a világot elnyelik elemei, a világegész nem szemlé-48 Fassett: Bartók amerikai évei. Zeneműkiadó. 1960. 135. old. 126