Ákos Károly: A lélek. Egy fogalom fejlődése (Budapest, 1964)
A lélekfogalom fejlődése
leti, hanem, mint a valóságelemeknek egységes teljessége, valóság mögötti tény”.94 Az a tan, amely a világegyetemet egységes, ellentmondás nélküli rendnek tételezi, amelyben egy általános belső harmónia uralkodik, ősrégi és Arisztotelész szerint Püthagorasztól ered. Ez az elképzelés újra meg újra feltámad az emberiség történetében, s ha azt a megfogalmazást ölti, hogy a világ egysége benső, lelki egység s az emberi lélekkel áll harmóniában, akkor előttünk áll a misztikusok megfogalmazása. Eszerint a világegyetemet és az embert átható egység maga az isten. Innen csak egy lépés, hogy az ember anyagot és istent egynek vegye, s ott vagyunk Paracelsus makrokozmoszánál és mikrokozmoszánál. Hogy a valódi misztikusok sem állnak távol e felfogástól, arra hadd idézzem itt a XVII. századi Angelus Silesiust: „Nem él énnélkülem egy árva pillanatig sem, ha megsemmisülök, velem pusztul az isten.” (Harminc párvers az „Arkangyali vándor”-ból. Szabó Lőrinc fordítása) S tegyem-e hozzá, annak bizonyítására, hogy minden művészetben, a művészet lényegéből következőleg elkerülhetetlen ez a püthagoraszi szemlélet, hogy Bartók egyik nagyszerű műve éppen a Mikrokozmosz címet viseli? Vagy hívatkozzam-e József Attila „Óda” című versére, amely kedvese testébe az egész világot belelátja? „Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élő állat, bogár, hínár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong — 49 49 József Attila összes versei. Cserépfalvi, 517., 509., 511. old. 127