Ákos Károly: A lélek. Egy fogalom fejlődése (Budapest, 1964)
Az emberi faj tulajdonságai
azoknak a természeti törvényeknek talajában gyökereznek, amelyek magát a fajt, mint az állatvilág egyikét létrehozták. Nem egy isteni terv megismerhetetlen hatalmánál fogva, hanem szükségszerű biológiai adottságai következtében kénytelen az ember állandóan új világot teremteni maga körül s az előidézett új feltételek közepette szakadatlanul átalakulnia, fejlődnie kell. „Viszi a ködöt az idő, s az időt mi hoztuk magunkkal” — írja József Attila „Szocialisták” c. versében. A CSOPORTOS LÉT Biológiai adottságaiból következőleg az emberi faj apró hordákat alkotó közösségekben jelent meg a természet színpadán. Már a hordával kapcsolatban felmerül a kérdés: mi tartja együtt a tagjait? A biológiai szükségszerűség, az alkalmazkodás ténye önmagában ugyanis csak azt magyarázza meg, miért fejlődött ki bizonyos fajok egyedeiben a hordába verődés sajátossága. Bennünket azonban most az érdekel, miben is áll e sajátosság? Megint csak az állatvilágban is megtalálható tényezőből indulunk ki. Az emberre sajátos vonások a közös alapra vonatkoztatva emelkednek ki. Az egyedek közötti vonzalom legismertebb és legáltalánosabb formája az, amely a két nem között mutatkozik. A fejlett ivadékgondozást tanúsító fajokra jellemző a szülő (többnyire — de korántsem mindig — az anya) és a kicsinyei közötti szoros kapcsolat. A kísérletes állatpszichológia a legújabb időkben tisztázta, hogy az ilyen „ösztönök” az agy működéséhez vannak kötve, s azt is, hogy milyen módon. A szervezet belső egyensúlyának az ivarérettség és az ivari ciklus következtében beálló változásai például fokozzák egyes tényezők örökletes ingerhatását. A másik nem megjelenése így válhat kiinduló pontjává, ingerévé a párosodáshoz vezető te37