Albert Gábor: Emelt fővel - Magyarország felfedezése (Budapest, 1983)
V Talán öt éve egy sváb-magyar lakodalomban jutott először eszembe, hogy meg kellene írni a nemzetiségek összemelegedésének történetét. A lakodalmi mámort egy éjszaka ki lehet aludni, az ilyenkor támadt gondolatok azonban nem szállnak el olyan könnyen. Eltelt egy év, majdnem a második is, és zsebemben a megbízással még mindig egy helyben toporogtam. Pedig akkor már rájöttem, hogy a nemzetiségi kérdés többszörösen összefügg a telepítéssel, ez elválaszthatatlan a földkérdéstől, és mint láncszemek kapcsolódnak egymásba az 1945-ös földosztás, a német nemzetiség kitelepítése, a Csehszlovákiából kiutasított magyarok elhelyezése, a mezőgazdaság szocializálása - úgyhogy hirtelenében azt sem tudtam, mihez kapjak. Tengernyi irodalom, az érintésre újra meg újra felsajgó sebek, derékba tört emberi sorsok — ezekkel bajlódtam az elkövetkező években. Öslakók és telepesek - írtam fel magamnak az ideiglenes címet, és a nemzetiségi kérdés is mindjárt más színt kapott. Mert ugyan ki az őslakos, és ki a telepes? Melyik őslakosnak van joga lenézni az újonnan jöttét csupán azért, mert más, mint ö? Gyűlt az anyag, egyre gyakrabban jártam a legtarkább összetételű megyébe, Baranyába és a szomszédos Tolnába. És ekkor találkoztam a bukovinai székelyekkel, akiknek történetében a telepessors koncentráltan jelentkezett. A könyv bő harmada szól róluk: hogyan kerültek Bukovinába, mi sodorta őket haza, milyen embertelen megpróbáltatáson mentek át, hogy vertek gyökeret új hazájukban. Mikor jegyzeteim már-már elborítottak, nekiszántam magam, és elkezdtem írni. írtam egy álló esztendeig, és akkor letettem az utolsó pontot. Nem mintha kimerítettem volna a témát, vagy befejeztem volna a könyvet. Az ilyen jellegű munkákat csak abbahagyni lehet, miközben lelkiismeretünket egyre súlyosabban