Albert Gábor: Emelt fővel - Magyarország felfedezése (Budapest, 1983)

V Talán öt éve egy sváb-magyar lakodalom­ban jutott először eszembe, hogy meg kellene írni a nemzetiségek összemelegedésének törté­netét. A lakodalmi mámort egy éjszaka ki lehet aludni, az ilyenkor támadt gondolatok azon­ban nem szállnak el olyan könnyen. Eltelt egy év, majdnem a második is, és zsebemben a megbízással még mindig egy helyben toporog­tam. Pedig akkor már rájöttem, hogy a nemze­tiségi kérdés többszörösen összefügg a telepí­téssel, ez elválaszthatatlan a földkérdéstől, és mint láncszemek kapcsolódnak egymásba az 1945-ös földosztás, a német nemzetiség kitele­pítése, a Csehszlovákiából kiutasított magya­rok elhelyezése, a mezőgazdaság szocializá­lása - úgyhogy hirtelenében azt sem tudtam, mihez kapjak. Tengernyi irodalom, az érintés­re újra meg újra felsajgó sebek, derékba tört emberi sorsok — ezekkel bajlódtam az elkövet­kező években. Öslakók és telepesek - írtam fel magamnak az ideiglenes címet, és a nemzetiségi kérdés is mindjárt más színt kapott. Mert ugyan ki az őslakos, és ki a telepes? Melyik őslakosnak van joga lenézni az újonnan jöttét csupán azért, mert más, mint ö? Gyűlt az anyag, egyre gyakrabban jártam a legtarkább összetételű megyébe, Baranyába és a szomszédos Tolnába. És ekkor találkoz­tam a bukovinai székelyekkel, akiknek törté­netében a telepessors koncentráltan jelentke­zett. A könyv bő harmada szól róluk: hogyan kerültek Bukovinába, mi sodorta őket haza, milyen embertelen megpróbáltatáson mentek át, hogy vertek gyökeret új hazájukban. Mikor jegyzeteim már-már elborítottak, ne­kiszántam magam, és elkezdtem írni. írtam egy álló esztendeig, és akkor letettem az utolsó pontot. Nem mintha kimerítettem volna a té­mát, vagy befejeztem volna a könyvet. Az ilyen jellegű munkákat csak abbahagyni lehet, miközben lelkiismeretünket egyre súlyosabban

Next

/
Oldalképek
Tartalom