Apreszjan, J. D.: A modern strukturális nyelvészet elmélete és módszerei (Budapest, 1971)

„A tudományt gyakran egy olyan hajóhoz szokták hasonlí­tani, melyet időről időre a fenék­től a fedélzetig átépítenek. Az át­építés minden alkalommal végbe­megy, amikor olyan tények hal­mozódnak fel, melyek értelmezé­sére a régi magyarázatok már nem kielégítőek. Az ilyen idő­szakokban a tudomány erőinek egy részét az új tények gyűjtésé­ről és osztályozásáról az addig felhalmozott anyag elméleti érté­kelésére fordítja. Ilyen korszak­ban van napjainkban a lingvisz­tika; a mai strukturális nyelvé­szet létrejötte már maga is annak kifejezője, hogy a tudomány az új tények puszta felhalmozásáról már áttért a tények magyaráza­tára. A strukturális nyelvészet fej­lődése elsősorban a tradicionális nyelvészeti problémák elmélyíté­séhez és gazdagításához vezetett. A nyelvészet technikai eljárásá­nak fegyvertára a disztributív, a szöveg-feldolgozás algoritmikus és transzformációs technikájával egészült ki. A fonológiai megkü­lönböztető jegyek elméletének megalkotása, a morfológiai folya­matok és a morfológiai struktúra­típusok kutatása, a mondat-pro­­jektivitás jellemzőjének felfede­zése, a mondatmélység hipotézise, a nyelv transzformációs struktú­rájának a vizsgálata, a jelentések komponentális struktúrájának felfedezése és kutatása mind-mind gazdagították a nyelv — mint

Next