Balázs János - Bóka László (szerk.): Stilisztikai tanulmányok (Budapest, 1961)
R. Hutás Magdolna: József Attila stílusa jelzői tükrében
JÓZSEF ATTILA STÍLUSA JELZŐI TÜKRÉBEN 409 A jelzőket stílusértékük szerint három csoportba szokták osztani. 1. Megkülönböztető, meghatározó jelző, amely valamely személynek vagy dolognak jellemző, mástól megkülönböztető, sajátságos jegyét emeli ki. Például úttörő zenekar, kendermagos tyúk. 2. Festői vagy költői jelző, amely a kifejezést szemléletessé, hangulatossá, széppé teszi, de a tartalma nem sajátossága a jelzett szónak. Például kanyargó Tisza, törékeny levél. 3. Állandó jelző, amely a klasszikus eposzok kedvelt stílusjegye: leleményes Odüsszeusz, fejedelmi Zalán stb. A stilisztikák ezenkívül felhívják a figyelmet a jelzők szófajára, mert ez befolyásolja a stílusértéküket, a számjelzőnek és birtokos jelzőnek pedig a szépirodalmi stílusban alárendelt szerepet szánnak. Ez az a keret, amelyben tanítják a jelző stílusértékét, és ez az a keret, amelybe ma már egyetlen modern költőnek, így József Attilának a kifejező eszközei sem gyúrhatok bele. Természetesen a felsorolt jelenségek bármelyikére idézhetünk bőven példát József Attilától, még az állandó jelző köznyelvi példájának (kék ég) költői alkalmazására is: „az áramló kék égen át” (Sárga füvek)*, de ezen az úton nem jutnánk messzire. Nem jutunk messzire, ha megállapítjuk, hogy József Attila nagyon sok megkülönböztető jelzőt használt. Tudniillik a jelzős szerkezet, mint például a takarékos ember, fáradt ember, magas ház, ropogós cipó, vastag nyelv, tőkés világ vagy súroló kefe, két szóból áll, és azzal, hogy a jelzőként szereplő szó jelentése leszűkíti a jelzett szó értelmét, tulajdonképpen egy fogalmat jelöl. Mert a takarékos ember vagy fáradt ember mást-mást jelent, mint az ember szó és így tovább. De ebben önmagában nincs kifejező erő. Az ilyen jelzős szerkezetek nyersanyagként kerülnek a költő tolla alá, s más nyelvi és stilisztikai formákkal együtt vagy azok következtében válnak költőiekké. József Attila költeményeiben ilyen költői környezetben látjuk őket viszont: „Takarékos emberhez illőn | répaleveleket kevertem dohányomba” (A tavi torony harangozója); „A lovak kihaló fajából való | húsz évszázad döglött ki alattunk. | S de jó a fáradt embernek az ágy” * A verseket József Attila Összes müveinek két szövegkritikai kiadásából idézzük (az első kiadás 1952-ben, a második 1955-ben jelent meg az Akadémiai Kiadó gondozásában).